Ellenkultúra

Lemond Gyurcsány, oda az igazság

2009-03-24T15:01:00.012+01:00

Látjuk: A neoliberális baloldal mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje az előrehozott választásokat. Gyurcsány „lemondásának”, pontosabban háttérbe vonulásának oka egészen nyilvánvaló, a józan eszű laikus számára tökéletesen átlátszó manőver (leszámítva az MSZP maradék szavazóbázisát, de az már a kutyát sem érdekli. Azok úgysem látnak át soha semmin, s valószínűleg már nem is fognak...).

A március 21-i kongresszuson (minő véletlen, dátumbeli egybeesés) bejelentett szándék nem volt egyéb, mint a parasztvakítás iskolapéldája. Többen hallani vélték, amint a helyszínen, illetve a tévék előtt vérszoci nagymuterek és vakhitű libsi unokáik hőst kiáltanak, majd hisztérikus zokogásban törnek ki a gyönyörűségtől.

A Vezér azonban nem mondott le.

Hogy is mondott volna! Hülye lenne lemondani, épp csak egy marék homokot vette keze ügyébe, s szórta azt a vakok szemébe. Rutinosabb polgártársaink már állandósították a védőszemüveg viselését, így őket nem érte csodaként a hír. Ezen körökben (hála a védőszemüvegnek) elindult a találgatás, hogy ugyan miért vetemedett Flteó e számára kétségtelenül nehéz döntésre? A sok ötlet közül két verzió tűnik életszerűnek, s e kettőt nem is biztos, hogy külön kell választani. Az egyik, hogy a cezaromán kormányzatnak jól felfogott, érdeke háttérbe lökni ezt a kretént, mivel minden második ember új kormányt akar, de minimum új miniszterelnököt. Még a szocik is. A másik verzió, hogy selyemzsinór érkezett nyugatról. Az alternatív harmadik lehetőség, e két elmélet fúziója. Talán ez a leglogikusabb.

Az viszont sem a neoliberális oligarcháknak, sem pedig a hazai baloldalnak nem érdeke, hogy kormányra lépjen egy nemzeti kormány, pláne nem, hogy beüljön mellé egy effektív nacionalista „utcapárt”. Éppen ezért jött a szombati döntés, Gyurcsány Ferenc leköszönő miniszterelnök megkérte a kongresszust, hogy jelezzék Gyurcsány Ferenc pártelnöknek, jelöljenek új miniszterelnököt.

A lépés (mily’ meglepő) most sem volt tiszta. Közjogi értelemben ugyanis Fletó nem mondott le, mivel az alkotmányjogi értelemben teljesen mást jelentett volna. Így marad a kormány... Ha hagyjuk.

Előrehozott választás ugyanis nem lesz. Miért fura ez? Azért, mert Dél-Amerikán, néhány keleti országon és Afrikán kívül nem tudok olyan országot mondani, ahol ilyen előfordulhat és ez nem hiányos történelmi ismereteimből fakad. Adott egy kormány, ami hét éve csak rombol és pusztít, a nép elégedetlen vele, lemondani mégsem képes. Ki van ez találva. Ugyan miért van 20 éve ideiglenes alkotmánya (a kommunisták által írott alkotmány némileg javított kiadása) Magyarországnak, olyan, amely nem teszi lehetővé senki számára, hogy szavazással kérdezhesse meg: mit akar az Istenadta nép. Van olyan ország, ahol a köztársasági elnök bármikor kiírhat népszavazást a parlamenti bizalmat illetően és senki nem kerreg amiatt, hogy az csak pénzkidobás. Miből tudható, hogy mi nem ott élünk? Abból, hogy ott nincs az a kommunista beidegződés, miszerint a népszavazás pénzfecsérlés. Normális demokráciákban félévente van egy népszavazás. Magyarországon továbbra is kísért a kommunizmus és a kommunista mentalitás.

Az MSzP és az SzDSz retteg az előrehozott választásoktól, a nép megkérdezésétől, ugyanis ha ez bekövetkezne, bizonyosan földbe döngölné őket a népharag (a rab madarak tán’ be sem jutnánk a parlamentbe. Szép gondolat nem?). Ellenben a Fidesz kétharmados többségét szeretnék megakadályozni, és ennek érdekében használják ki a népnél jól ismert három hónapos memória távlatot. Fél év múlva egy új kommunikációval, mint megigazult, áldozatkész mártírok fognak tetszelegni, amit a lakosság egy része - tőle megszokott módon - természetesen meg fog enni. Magyarul időhúzásra játszanak. Akár visszamegy a koalícióba, akár külső támogatóként segíti a szocialistákat az SzDSz, minden bizonnyal olyan kommunikációt követ majd, amelynek lényege: „mi vagyunk a haza megmentői” és ezzel paralel igyekeznek majd feledtetni a társadalommal, hogy voltaképpen ők idézték elő a csődöt.

Ezt megelőzendő kell tüstént lépni.

Tegnap a Fidesz kezdeményezte a parlament önfeloszlatását, de az szavazati stádiumba sem jutott. Nem tudom, mire számítottak… Utcára kell hívni a népet és támogatottságát nézve erre hatékonyan csak a Fidesz képes. Hiába írja az általam szeretve tisztelt, és példaképként számon tartott Bayer Zsolt, hogy ez nem a Fidesz feladata, a jelenlegi helyzetben a nép önmagától nem fog utcára menni. Csak ha hívják és biztos vagyok abban, hogy a Fidesz ezt egzisztenciális okokból nem akarja megtenni. Vona Gábor írhat akármilyen nyílt levelet Orbán Viktornak, ha az nem akarja azt tenni, amit egy ellenzéknek ilyenkor tennie kellene. A Jobbik elnöke jól méri fel saját és pártja képességeit, ha megfeszülne, se tudna annyi embert még csak megközelítőleg sem megszólítani, mint a Fidesz. A nép magától nem fog felállni a fotelből (és az igazi tragédia ez). Idő viszont nincs arra, hogy ezen keseregjünk, lépni kell, mégpedig tegnapi hatállyal.

Nem hiszem, hogy megoldás az a közhelyes elképzelés lenne, mikor egymillió ember magasztos vigyázz állásban, egy emberként üldözi el a kormányt csendes, de hurrikán erejű varázsige-szerű fuvallatával, ami valahogy így hangzana: „Gyurcsány! Takarodj!”. Gyurcsány nem fog takarodni. Kiles az ablakon, táncol egyet előtte, majd jót röhög mindenkin. Mi pedig megunjuk és hazamegyünk. Nem kell felégetni a parlamentet. De felejtsük már el, hogy mindent békésen akarunk rendezni! Egy valamit is érő demokráciában olyan nem létezik, hogy a népakarat ellenében kormányozzon egy volt kommunista főtitkár és a bandája. Nem azért halt meg minden családból legalább ezer ember a történelem folyamán, hogy most a töketlen unokák a csodát várják. Ők is képesek voltak rá, mi is képesek vagyunk. Óriási tömegben kellene az utcára vonulni és tiltakozni a most kibontakozó oligarchikus mutyizás ellen. Viszont ez úgy sem megy, hogy itt-ott néhány ezer ember üvöltözik, mert azt is leszarják. Azt még inkább, mint a dicső és méltóságteljes egymilliót. Bárhogy is legyen, ha valami nem történik sürgősen, ha a nép nem fogja tudni elérni kívánságát, akkor más eszköz hiányában fog kitörni a sarokból, onnan, ahova beszorították. Ha ugyanis a kormány véghezviszi az átalakítását, akkor Sünországban ténylegesen bekövetkezik, amit 2006 óta pedzegetnek: névleges lesz a demokrácia. Miért? Mert a népakarat ellenében fognak történni az események. Ha pedig egy rendszer a nép többségi akarata ellenében működik, akkor azt diktatúrának hívják.

Adott tehát egy helyzet, egy lehetőség, amit összefogással (micsoda közhely) még az utolsó utáni pillanatban demokratikusan elintézhetünk. Ehhez azonban szükség van a legnagyobb ellenzéki pártra. Ha az nem fog tenni semmit és cserben hagyja a népet, elúsztatva a lehetőséget, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy miért teszi azt, amit (nem) tesz. Ha így lesz, akkor az elkövetkezendő másfél évben borítékolhatóan Magyarországra fognak költözni azok a televíziós képek, amiben lézerirányzékkal jelölik meg a rendőröket, hová is kell dobnia a lázadó népnek a molotov-koktélokat. Ez nem feltevés, vagy utópia, netán riogatás, hanem egyszerű szociálpszichológiai tény, és mint ilyen, vehető ígéretnek is. Tessék dönteni, melyik verziót választjuk, mert akár lemond Gyurcsány, akár nem, a nagybetűs Igazság oda fog veszni.

Bokros Lajos hazudott a diplomájáról! (+bizonyíték)

2009-03-24T10:02:00.006+01:00

1995. augusztusában-szeptemberében tárgyaltam Bognár Józseffel, a Lónyay utcai Református Gimnázium akkori igazgatójával, hogy a szeptemberi, szigetvári Szulejmán–szobor elleni tüntetésemhez adjon cserkészeket, akiknek betanítanám a Zrínyiász utolsó énekét. Beszéd közben szóba hozta Bokros Lajos akkori pénzügyminisztert, akiről két hónappal azelőtt jelent meg (jún. 2-án) a Reform c. hetilapban egy cikk, és benne a Panamai Egyetem spanyol nyelvű válaszlevelének fénymásolata, melyben közlik, hogy Bokros Lajos a levéltáruk adatai szerint nem járt arra az egyetemre, és ott nem szerzett semmiféle címet. Bokros ugyanis az önéletrajzában (a Parlamenti Almanachban) azt állította, hogy ott doktorált.

Idézem Bognár igazgató urat: „Jól ismerem Bokros Lajos apját, őt is ugyanúgy hívják, és ő is közgazdász, de református presbiter is. (Ez világi tisztség a református egyháznál.) Jó barátom. Csinált egy alapítványt is szegény erdélyi diákok számára. Édesanyja más beállítottságú, erősen neoliberális nézetű.

A fiuk az 1972-es érettségi után egy évig katona volt, majd a SZU-ba, Rosztovba ment a hároméves Pénzügyi Főiskolára, ahol Horn Gyula is végzett régebben. Minden évben mesélte nekem: Jól sikerült a fiam vizsgája, elvégezte az I. évet, majd a II. évet... a III. évet. Végül: Lediplomázott! 1973-tól tanult kint, és − vagy 1976-ban vagy 1977-ben végzett, nem emlékszem pontosan, hogy járt-e előtte egy évig orosz nyelvtanfolyamra − magyarázta nekem. − De három évig járt a főiskolára, amely nem egyetem, az biztos! Most meg azt írja a Parlamenti Almanachban, hogy 1973-tól 1978-ig, vagyis öt évig a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre járt! Meg, hogy az 1978/79-es tanévben posztgraduális képzésben vett részt a Panamai Egyetemen, és ott írta meg a doktori disszertációját is. Hát én erről sose hallottam az apjától! − mondta Bognár igazgató úr. − És, ha még, mondjuk különbözetit is tett le Budapesten, és 1978-ig befejezte a magyar egyetemet a népgazdaság tervezési szakon, mint ő írja, akkor azt becsületesen le kell írni, Rosztovval együtt. De állítólag nem találták Budapesten a disszertációját, és egy erre irányuló kérdésre azt felelte − majd le is írta, − hogy azt Panamában írta meg, és ott is doktorált. Ezért írtak az ottani egyetemre, és itt a válasz: „ni ha obtenido titulo alguno”, azaz : „semmiféle címet nem szerzett.”

A bizonyíték.

(Nagyításért klikk a képre)

A szöveg magyarul: "Ami az 1995. április 6-i kérésüket illeti, az az információnk, hogy levéltárunkban nem állapítható meg, hogy BOKROS LAJOS ÚR diákként járt erre a Panamai Egyetemre. Nem szerzett semmiféle címet."

A Parlamentben Torgyán József feltette neki a panamai kérdést, és szemtelenül ezt válaszolta: „Tehetek én róla, hogy olyan rendetlen a Panamai Egyetem, hogy nem találják?” (K.E.: Senki nem kérdezte tőle azonnal: Lajos, mutasd be a spanyol nyelvű disszertációdat!?) Bokros egy hosszú spanyol mondattal zárta parlamenti válaszát, mutatva nyelvtudását. Nagy taps fogadta az MSZP és az SZDSZ részéről. Nem értem, miért hazudik... Egy presbiter fia” − sóhajtotta Bognár úr.

Én ezek után hamarosan feljelentettem Bokros Lajost a legfőbb ügyésznél Bognár úr információjára hivatkozva, hogy miniszter létére hazudik önéletrajzában, becsapja a Parlamentet és a magyar népet. Ugyanis Györgyi Kálmán legfőbb ügyészként azt mondta egy MDF-es vitán, hogy minden országgyűlési képviselő és kormánytag „bűnét” neki kell jelenteni, rá tartozik a vádemelés. Jó egy hónap múlva jött a válasz: feljelentésemet áttették a budapesti főügyészséghez. Hat hét múlva értesítettek, hogy − mivel a Parlament és a PM az V. kerületben van, és mivel Bokros Lajos mindkét intézmény tagja − így áttették az ügyet az V. kerületi ügyészségre. Onnan már válasz se jött, elaltatták a rosztovi ügyet.

Gondolható, hogy ha nem lett volna igazam, Bokros azonnal ellenvádat emelt volna, és rágalmazásért hatalmas összeget kért volna tőlem, amelyet évekig, talán máig fizethettem volna, nyugdíjam 33%-os levonásával. Ez az ember − Bokros Lajos − hazug ember. Nyilván a későbbi nyugati, USA-orientációja miatt tagadta le a SZU-ban megtanult kapitalizmus-ellenes ismereteit, és a valószínűleg Rosztovban megírt orosz nyelvű, kommunista vizsgatanulmányát. Egy-két adat a karrierjéből: A 80-as években már fél évig Washingtonban tanult az IMF tanfolyamán, mint a PM munkatársa, és a mai napig kulcsember az IMF-nél. Tanácsokat ad Horvátországnak, Ukrajnának valutaalap ügyekben. A Világbanknál is tisztséget visel. 1989. márciusában, a rendszerváltás hajnalán már az MNB ügyvezető igazgatója lett. Majd később a Budapest Bank élére került, mely tisztségéről lemondott a 12 milliárdos állami tőkejuttatási botrány kipattanásakor. 1995-ben Horn Gyula, az „öreg rosztovi diák” kinevezte pénzügyminiszternek. De a Nemzetközi Bankárképző Központban is óraadó tanár volt, oktatta a leendő globalista bankár-csemetéket. (Vajon arra, hogy milyen hiteleket és csomagokat kell rázúdítani a munkásosztályra?) A Közép-Európai Egyetemen is tanár.

Almássy Kornél a minap az Echo TV-ben azt mondta Obersovszky Péternek, hogy Bokros mögött a Közép-Európai Egyetem (CEU) és Soros György áll. Nagy pénzzel támogatták be őt az MDF-be. Sorosnak Oil Company-je van New York-ban! Ezt az 1988-as New York-Manhattan-i telefonkönyvből írtam ki annak idején. Telik neki az olajból... És a Central European University Nádor utcai épületének előcsarnokában Casanova szobra áll. Saját magam láttam! Casanova a „Soros-Egyetem” szellemi ideálja, példaképe. Bokrosról Goldoni színdarabja jut eszembe: Két úr szolgája.

Szegény-szegény magyar nép, szegény MDF!

Szükséged van arra, hogy egy ilyen hazug ember képviseljen Brüsszelben??

Kéri Edit
(forrás)

Most vagy soha

2009-03-23T11:32:00.009+01:00

Álláspont:

Gyurcsány mostani lépését sem kell másképp kezelni, mint az eddigieket. Egyszerű hatalomátmentésről van szó, mindenki számára világos, hogy háttérbe vonulva kívánja tovább felügyelni az ország irányítását. Akinek ez nem nyilvánvaló... nos az tudjuk milyen. A Nép Vezérének e lépése kiválthat bizonyos politikai pikantériákat, újfent koalíció alakulhat a szocik és a libsik között, kiegészülve a Herényire zsugorodott módszerváltó MDF-el. Ezzel ki lehet húzni 2010-ig és a szétesett tábort újfent össze lehet rántani. Ügyes, mondaná a vicc hőse, de végtelenül átlátszó.

Bokros:

Az ember szerepe a bajusz mögött nem egyéb, mint statiszta, afféle elrettentő példa, hogy "ha nem mi és a Reformszövetség, akkor jön a csomagos rém".

Lépéskényszer:

Gyurcsány ezen lépése kétségtelenül taktikus. Lépéskényszerbe állította a Fideszt, aki vagy most lép és megteszi azt, amit eddig meg kellett volna, vagy hagyja elúszni a lehetőséget és ezzel újfent magára haragítja szavazóbázisa egy részét (mint 2006-ban), feladva a kormánynak a labdát, aki értelemszerűen - és joggal - fogja vádolni azzal, hogy csupán a szája jár, de kormányozni nem akar. A másik verzió, hogy radikális lépésekkel kirúgja a hatalmi pozícióból ezt a bandát és új választásokat kényszerít ki. Önfeloszlatási kísérletekkel hiába is próbálkozik, ennél gyengébb lépés csak az lehetett volna, ha nem tesz egyáltalán semmit. Ha a Fidesz valóban kész a kormányzásra, akkor most kell lépnie.

Dilemma:

Nyilván nem akar senki átvenni egy romhalmazt. De esetünkben nem egy elbaszott építményről van szó, amit egy tehetségtelen és rossz építész művelt, hanem egy országról, egy népről, egy nemzetről. Rossz nyelvek szerint a Fidesz az államcsőd bekövetkeztét várja, hogy ne az ő kormányzatuk alatt roskadjon össze a talapzat. Ez logikus is, hiszen a hír bejelentésének másodpercében ujjal mutogatnának az ellenoldalról és szemrebbenés nélkül megmagyaráznák, hogy a Fidesz okozta az államcsődöt. A helyzet azonban nem tűr halasztást. Vagy lép az ellenzék, vagy szégyenben fogja végignézni, ahogy totálisan tönkreteszik az országot.

Utcára:

Nem langyos próbálkozások, önfeloszlatási indítványok benyújtása a megoldás, hanem drasztikus és kíméletlen lépések a kormányzat irányába. A Fidesznek belülről, az utcára vonult tömegeknek pedig kívülről kell nyomást gyakorolva követelnie a kormány azonnali eltakarodását. Bár kétségtelen, hogy Orbán Viktor az egyetlen olyan ellenzéki politikus ma Magyarországon, aki képes országszerte százezreket (ha nem egy milliót) szólítani az utcára. De nincs idő várni, nincs idő azon berregni, hogy "majd ha valaki az élre áll". Lépni kell, s már tegnap kellett volna. Ha a Fidesz nem hív - mert nem fog -, akkor nekünk kell menni. 56'-ban sem volt senki, aki utcára hívta volna a népet. Hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel, ez rajtunk múlik. Magyarokon. Felejtsük el végre, hogy mindent békésen akarunk rendezni. Ez valami újkori elmebetegség. Aki rászolgált az kapja meg a pofonját. Harcos nép vagyunk. Tessék felébredni. Vonatkozik ez fiúkra, lányokra, idősekre és fiatalokra egyaránt. Ez az utolsó demokratikus lehetőség.

A szabadság újra felfedezése

2009-03-22T15:40:00.010+01:00

Alapkérdés manapság, hogy mi lesz a jövőnkkel? Érdemi választ talán senki nem tud erre adni, viszont lehetséges következtetéseket, célirányokat levonhatunk és meghatározhatunk a jelenlegi viszonyokat vizsgálva.

Ha két kritikus, mindenkit érintő, eseményt kell említeni, akkor talán mindenkinek a gazdasági és az ökológiai válság jut először eszébe. A kettő közül is az égetőbb kérdés az ökológiai, amit az ember önnön ostobaságának köszönhetően háttérbe szorít a gazdasági válsággal szemben. Azon viszont csak kevesen gondolkodnak el, hogy míg a gazdasági válság időleges, utóbb is javítható, az ökológiai katasztrófát visszafordítani talán már most késő, de még mindig enyhíthető annyira, hogy ne pusztuljon ki az emberiség totálisan. Tudjuk, hogy az ember sosem látott messzebb az orránál és tudjuk, hogy kapzsisága nem ismeri semmilyen korlátot (Az Északi-sark olvad, milliók életét veszélyezteti, de egyesek már azt tervezik, hogy a "megtisztult" területeken olajat fognak kitermelni). Az alapkérdés sem merül fel egyikben sem, miszerint, ha kipusztul az emberiség, nem lesz aki termeljen, nem lesznek kiknek termelni és kárba megy az eddig kitermelt összes nyersanyag.

Ezen kérdés széleskörű megértetésének érdekében megannyi mozgalom alakult. Ezen mozgalmaknak a fenti, emberi ostobaságból fakadó két kihívással kell szembenézniük: a menedzserizmussal (techno-optimista hatékonyságnövelők, akik az eszközöket összekeverik a céllal, a radikalizmust pedig simulékony reformizmussá degradálják), illetve a szocializmussal, mely gondolat hívei a múlt elavult szlogenjeivel és koncepcióival, a szabadság ideáját alávetik a gazdasági szempontoknak.

Az ökológia pedig nem lehet marxista, tekintve, hogy Marx a társadalmi viszonyokat gazdasági viszonyokká degradálta, a kreatív munkát elidegenedés nélküli munkává, a társadalmat szövetkezett termelőkké. A kérdés sürgősségét figyelembe véve választania kell az embernek. Vagy az ökológia, a maga ösztönös cselekvésével, anarchista logikájú decentralizációjával, emberi léptékű technológiájával, civilizálódásával és nem hierarchikus intézményeivel, vagy a szocializmus, a maga tipikus centralizációpárti politikai logikájával, a csúcstechnológia iránti vonzalmával és bürokratikus intézményeivel kívánunk tovább haladni utunkon. Amennyiben az előbbit, akkor az ún. ökoanarchizmusnak így lesz a szabadság újra felfedezése az egyik központi célja.

Tény: A szűkösséget a "primitív" vadászó-gyűjtögető társadalmak nem ismerték, így nem is lehettek nagy igényeik, tehát bőségben éltek. Különböző természeti csapások és egyéb külső hatások természetesen érték az akkori embert, de a mai globális társadalomból ismert mechanikus és generált éheztetésről, profitérdekeket kiszolgáló szűkösségről szó sem volt. Szó sincs arról, hogy visszatérjünk az ősi társadalmak "aranykorához". Arról van szó, hogy tudatosítsuk magunkban: a szűkösség és a szükséglet fogalmai társadalmi konstrukciók, melyek korlátozzák szabadságunkat. A mai kapitalizmusban ugyanis nem dönthetjük el szabadon, hogy lemondunk-e bizonyos javak fogyasztásáról, hiszen ezzel saját magunkat közösítenénk ki a társadalomból. A megoldás: ne a szűkösség miatt korlátozzuk fogyasztásunkat, hanem fedezzük fel újra a szabadság értelmét, és önként változtassuk meg igényeinket.

Természetesen ezt nem érhetjük el a politika értelmének helyreállítása nélkül. A mai Magyarországon is oly' aktuális események szerint ugyanis a politika elvesztette hagyományos jelentését. A politikában mára minimális lett az erény, maximális a törtetés, így a legtöbben elfordulnak tőle. Nem beszélünk arról, mi a jó, az igaz és a szép, csak arról, milyen előnyökre (hasznokra) tehetünk szert, illetve, hogy milyen rossz is nekünk.

E gondolatok az ökopolitika egyik központi elveként terjedtek el a különböző politikai ideológiák között, így pl. a zöldek, vagy a radikálisok között. A politika értelmének helyreállítása a társadalomökológia programjának egyik legfontosabb eleme.

A természet feletti uralom az ember ember fölötti uralmából ered, éppen ezért a természethez fűződő viszonyunk harmonizálása a társadalmi viszonyok harmonizálását feltételezi. A "primitív" társadalmak nem ismerték a hierarchikus mentalitást, vagy csak minimális szinten (falu bölcse, nemzetségfő, stb.). A közösség és az egyén szervesen összetartozott, melynek eredménye a kölcsönös függőség és együttműködés állapota. Feladatunk azonban nem az, hogy visszatérjünk a primitív társadalmak múltjába, hanem az, hogy azok naturális filozófiáját, természethez fűződő viszonyukat, annak végtelen tiszteletét átemeljük modern társadalmunkba. Ebből fakadóan automatikus lenne, hogy az olyan környezetpusztító (és emberpusztító) elemeket, amik előidézték a globális fölmelegedést, azonnal kiiktatnánk, vagy átalakítanánk, alternativizálnánk.

Ős eleink társadalmában szinte elképzelhetetlen volt, hogy erdőket pusztítsanak ki, pusztán annyit vettek el a természettől, amennyire szükség volt. A magántulajdonnak, a represszív észnek, a városnak és az államnak megvolt a maga történelmi szerepe. Ez a bakunyini értelemben vett "szükséges rossz". De mára ezek elvesztették feladatukat, mivel az egyes parazita egyedek átformálták azt, s most már csak pusztulást okoznak. Ennek igazolása érdekében nézzünk körül a világban. Éppen ezért a "termelés kedvéért termelés", "pénzből pénzt" elvére épített társdalomnak meg kell dőlnie, s csak idő kérdése, hogy ez mikor fog bekövetkezni.

A modern, gazdasági hierarchiák felszámolásával létre kell hozni a jövő öko-társadalmát. Létkérdés ez, nem idealisztikus álmodozás.

Az ökoközösségek és az emberi léptékű ökotechnológiák, a szemtől szembe kapcsolatok és a közvetlen demokrácia új korszakát nyitnák meg ezzel a lépéssel, mely lehetővé tenné, hogy az emberek a szabad idejükben a görög hagyományoknak megfelelően gondoskodjanak a közösség ügyeinek intézéséről, bürokráciák és professzionális politikai funkcionáriusok nélkül. Az Internet áldásos létének köszönhetően pedig kiválthatjuk a népgyűlések fizikális szükségességét. Újra teret adnánk a természeti világ spiritualizációjának – szögezzük le, nem úgy, hogy visszatérünk az archaikus mítoszokhoz, hanem úgy, hogy az emberi tudatot a természet öntudatra ébredésének tekintjük.

A kulturális antropológia egyik itthon kevéssé ismert radikális, aktivista és "anticivilizációs" irányzata felettébb közeli rokonságot mutat az ökoanarchizmussal, az anarchoprimitivizmussal és a bázisdemokrácián alapuló rezisztens szubkultúrákkal, illetve az említett ökopolitikai és társadalomökológiai elvekkel. Fő gondolata igen egyszerű: a prehisztorikus "primitív" hordák a vadságnak egy olyan különösen magasztos állapotát valósították meg. Történelmünkben elég, ha szkítákra, a hunokra vagy az ősmagyarokra gondolunk.

Ezen elmélet írásos gyökerei Peter Kropotkin korai és egyszerre úttörő antropológiai és programalkotó anarchista írásáig („Mutual Aid: A Factor in Evolution” 1902) nyúlnak vissza, amelyben Kropotkin az ősök kölcsönös segítségnyújtásában, a vándorló hordák békés egymás mellett élésében az egyik legfontosabb humánevolúciós, kultúrateremtő funkciót ismeri föl.

A "vadság" így nem agresszív, hanem kifejezetten pacifikus szabadságélményt, a kisközösségi tulajdon- és hatalomnélküliség, valamint a természettel való kiegyensúlyozott együttélés hosszantartó emberléptékű stádiumát jelentette a történelemben, amely később mindörökre eltűnt az emberi kultúrából. Marshall D. Sahlins amerikai antropológus később konkrét alapkutatásokkal (Ld. M. Sahlins: „Tribesmen” 1968, „Stone-Age Economics” 1972 és Service–Sahlins–Wolf: „Vadászok, törzsek, parasztok” 1976) igazolta, hogy a preindusztriális vadászó-gyűjtögető hordák a társadalmiasult hatalomnélküliség, a kooperatív egalitarianizmus békés kultúrájában éltek, amely magát sokkal inkább a természet immanens részeként, mint attól ontológiailag elkülönült és azt alakító entitásként szemlélte. Ez a nomadizáló szociokulturális stádium az ember-ember, ember-társadalom és a társadalom-környezet közötti harmonikus equilibrium (kiegyensúlyozottság) és interdependencia (kölcsönös függőség) viszonyrendszerének letéteményese volt, majd később ezt váltotta föl a letelepült, erőszakorientált, dominanciára törekvő, hierarchikus, produktív, elnyomó civilizatórikus mentalitás, a törzsi, még később a paraszti és a birodalmi (rabszolgatartó) életmód, amelynek két legfontosabb attribútuma: a permanens technológiai fejlődés és az indusztrializáció.

Következményeit tekintve a technológiai progresszió az eszköz és az eszközkészítő ember közötti folyamatosan táguló szakadékot és távolságot, valamint a végletes társadalmi rétegződést, az ember ember feletti hatalmát indukálta (Ld. pl. Lewis Mumford: "A gép mítosza").

Sahlins – Polányi Károly közgazdasági, Julien Steward és Roy Rappaport ökológiai antropológiai munkásságával egybehangzóan – fogalmazza meg, hogy a preindusztriális (pre-agrikulturális és premonetáris) közösségek a relatív bőség állapotában éltek, hiszen minden alapvető materiális emberi szükségletüket a rendelkezésre álló erőforrásaik felhasználásával (spontán és kreatív adaptáció) kielégítet(het)ték, aminek legfontosabb eszköze az állandó helyváltoztatás (migráció) volt, hiszen a kimerülő forrásokat a nem territoriális identitással bíró közösségek könnyedén elhagyták. Ez a paleolitikus létforma nem követelt meg széleskörű magántulajdont, eszközapparátust és technikai felszereltséget, sőt kifejezetten egalitárius, kollektivista társadalmi berendezkedést írt elő (amelyben a közvetlen face-to-face kommunikáció dominált), mégis a "termelésnek" ez a korai és "fejletlen" módja az emberi történelem leghathatósabb és leginkább önfenntartó/fenntartható ökonómiai/ökológiai formációjának bizonyult. Sahlins szerint kifejezésével a vadászó-gyűjtögető életmód volt "az eredeti jóléti társadalom".

Nos, mindezek alapján elmondható, hogy az öko- vagy zöldanarchizmus elméleti és gyakorlati hátterét nyújtó (back-to-basics) áramlatok, amelyek felfedezhetők az ökopolitikában, az ökofalu-, a globalizációkritikai vagy akár a squat-mozgalom grassroot-típusú, bázisdemokratikus közösségeiben, nem csupán egy idealizált „ősközösség-eszmény” marxi alapjain nyugszanak, jóval túlmutatnak a rousseau-i „nemes vadember” felvilágosodás-kori romantikus mítoszán. A paleolitikus „indigenious knowledge”, a vadak és primitívek prehisztorikus-paleolitikus hagyományai komoly archeológiai, őstörténeti, társadalomtörténeti, társadalomtudományi és etnográfiai/etnológiai, sőt etológiai (viselkedéskutatási) megalapozást kapnak.

John Zerzan 1994-es keltezésű "Future Primitive" c. zöldanarchista antropológiai programszövege mélyreható elemzését nyújtja a "vadak" "primitív" életmódjának, az archaikus közösségszerveződés ismérveinek. Zerzan rendkívül gazdag régészeti, őstörténeti és antropológiai forrásanyagra támaszkodva állítja, hogy az emberiség eredeti életformája a vadászó-gyűjtögető egzisztencia volt, amely több millió, de legalábbis sok-sok százezer éven keresztül jellemezte az anatómiailag modern embert. A domesztikáció, a technológia, a szervezett munkamegosztás (specializáció) és a szimbolikus tevékenységre alapozódó ideologikus világlátás csak relatíve késő, történeti értelemben "friss" jelenséghalmaz. Éppen ezért az ún. "emberi természettel" a paleolitikus világ sokkal inkább összhangban áll, mint az olyan rapid változások mentén töredező modern társadalmak, amelyek ráadásul nem pusztán az elidegenedett elégedetlenség kultúráját termelik ki, de végveszélybe sodorják a létfeltételeket nyújtó természeti környezetet is.

Őseink ezzel szemben relatív jólétben éltek sok százezer éven keresztül, úgy, hogy saját eszközeiket fejlesztve segítették önnön boldogulásukat, harmóniában a természettel (hiszen a szellemi fejlődés indukálja a technológiai fejlődést, ami pedig része a természetnek), szemben a mai önpusztító és valóban primitív társadalmi berendezkedéssel, ami felrúgva az összes természeti törvényt igyekszik uralma alá hajtani a természetet.

A modern, anatómiailag a maival többé-kevésbé megegyező agytérfogat és mentális-kognitív kapacitás gyakorlatilag a Homo erectusszal jelenik meg (úgy 1,75 millió évvel ezelőtt), de az eszközkészítő (csont-, fa-, kő-) eszközök legkorábbi megjelenése úgy 3,2 millió évvel ezelőttre tehető, amely a Homo habilis és a Homo faber korszakára esnek. Az ilyen leletek már az anatómiailag modern emberi agyszerveződés, az alapvető humán kognitív, perceptív és kommunikációs képességek megjelenésére utalnak. A neandervölgyi ember pedig a mienknél nagyobb agyméretével és legalább a mienkkel megegyező kifinomult tudásával, vizuális és stratégiai képességeivel egyáltalán nem tekinthető robosztus, ostoba és agresszív vadállatnak. A legújabb kutatások aláhúzzák, hogy szinte lehetetlen morfológiai/taxonómiai határokat meghúzni a Homo erectus és az archaikus Homo sapiens között, ahogyan ez utóbbi és a modern Homo sapiens sapiens között, ezért többen indítványozzák, hogy ne is két vagy több külön fajról beszéljünk. Az operációs, stratégiai gondolkodás, a felxibilis agymunka, az objektumok manipulációja, a koncentráció, a vizualizáció (háromdimenziós formákat megjelenítő képzelőerő), a tervezés, valamint a társadalmi együttéléssel járó szociális gondoskodás mind-mind jellemző volt a paleolitikus korszak legalább 2 millió éves egészének emberére. Ez "kemény" adatokon nyugvó bizonyított tudás, nem pedig puszta spekuláció – jelenti ki Zerzan.

Az élelemmegosztás "ősdemokratikus" gyakorlata jelenti a legplasztikusabb példáját a hatalom-, tekintély- és uralommentes korai emberi közösségeknek. A csoporton belüli és a csoportok, nemek és generációk közötti békés segítségnyújtás és egyfajta ősi szolidaritás (az idősek, a gyengék és a gyermekek iránti gondoskodás), valamint a „de-centrális” (nem-központosított) kooperáció volt az egyik kulcselem abban, hogy a Homo-faj evolúciós értelemben hosszú évmilliókon keresztül sikeres, de fenntarthatóan adaptív maradhatott. Ez a kulcsfaktor pedig nem a harc, a farkastörvények (a vadság hobbes-i sztereotípiája), a kizsákmányolás, az erőszak vagy a férfiuralom. (Ez utóbbinak legékesebb bizonyítéka, hogy a korai emberfélék és az emberszabásúak közötti egyik legmarkánsabb különbség a női és férfi szemfog azonos mérete az előbbieknél).

A nemek társas egyenlőségével kapcsolatban Zerzan cáfolja azt a közkeletű hiedelmet, miszerint egyértelmű munkamegosztás lett volna a női gyűjtögetés és a férfiak vadászata között. Gyakorlatilag semmilyen régészeti bizonyíték nem támasztja alá a nemek közötti egyértelmű munkamegosztást, hiszen a nők részt vállaltak az élelemszerzés teljes menetében, ahogyan a hímek is komoly mag- és gyümölcsgyűjtögető utakra indultak. Sőt az archeológia mai állása szerint maga az aktív vadászó és húsfogyasztó „predátor” életforma is viszonylag későn (a felső paleolítikum végén) alakult ki, az őskőkor nagyobbik hányadában alapvetően a vegetariánus és részben vegyes (dögevő, tehát természetesen elhullott állatok maradványait, termeszeket és egyéb rovarokat fogyasztó) táplálkozás volt jellemző. Az ökológiában is ismert „paleolitikus diéta” terminus a rostokban gazdag gyümölcsöket és magvakat fogyasztó életformát takarja, szemben az állati zsiradékra és a húsokban található proteinre támaszkodó táplálkozással (többek között a járványos fertőzések és kórokozók miatt). A módszeres és aktív vadászat csak későn, a felső-paleolitikum végső stádiumában (úgy 100-200 ezer évvel ezelőtt), közvetlenül a neolit átalakulást, a domesztikációt megelőző expanzív korszakban, a korai agrikultúrával egy időben jelent meg.

Aki jelentős innovációk nélküli stagnálásnak aposztrofálja ezt a közel 2-2,5 millió éves történeti időszakot, amit paleolitikumnak nevezünk, az a felvilágosodáskori romantikus haladáseszmény rabja – mutat rá Zerzan. A radikális progresszió és a felforgató innováció látható hiánya és a lassú, a megalapozott szükségleteken és a kiegyensúlyozott adaptáción nyugvó „fejlődés” mindenekelőtt ennek a prehisztorikus „primitív” kultúrának a máig feldolgozatlan evolúciós sikerességével és „megelégedettségével” magyarázható. A szükségletek relatív állandója nem termelt ki új szükségleteket és nem stimulálta azok kielégítésének hajszáját, amely a modern technokrata társadalom alapvető motorja. A vadászó-gyűjtögető társadalmak nem rohantak az ismeretlen, az új kihívások felé, hanem a jól bevált állandó egyensúly és a viszonylagos bőség mellett „voksoltak”, ahelyett, hogy a permanens újítással kockára tegyék az eredeti jólétüket és az emberléptékű biztonságot.

A nomád vadászó-gyűjtögető hordák nem választották ketté a természetet és a kultúrát, ezek immanens módon, organikusan és szimmetrikusan egymásba illeszkedő elemekként jelentek meg számukra. A logikai és lingvisztikai absztrakció és a szimbolikus (szignifikáló) spekuláció hiánya megkímélte őket a természettől történő elidegenedéstől. A szimbolikus aktivitás (az egymástól elváló nyelvi, rituális, művészeti, gazdasági és fegyveres cselekvés) megjelenése – amely összefüggött a letelepedéssel, a differenciált növénytermesztés felbukkanásával és az extenzív vadászattal, az erősödő munkamegosztással, a specializációval és a társadalmi rétegződéssel a Közel-Keleten a felső-paleolitikum végén – az emberiség történetének egyik nehezen megmagyarázható "nagy meglepetése". Ez a robbanás szétfeszítette a korábbi kifinomultan egyenletes és kiegyensúlyozott fejlődés menetét, valamint az organikusan összefüggő világkép egyes elemeit: repedéseket, majd törést okozott az egységes, kollektív és egalitárius kultúrában, majd egészségtelen módon eltávolította egymástól a természetet és a kultúrát, valamint az eszközkészítőt és az eszközét. A specializáció és az egyre kifinomultabb munkamegosztás hatalomkoncentrációhoz és az erőszak-monopólium (a központosító államgépezet) kialakulásához vezetett.

Vitathatatlan, hogy az új (neolit) szimbolikus társadalomszervezet (a modernitás útjára lépő emberi fejlődés) "mesterségesen" minden eddiginél adaptívabbá (a Föld materiális-technokrata urává) tette a Homo sapienst, felgyorsult (spirálisan akcereláló) civilizációt és permanens technológiai innovációt eredményezett, ugyanakkor a látszólagos jutalmakért (új szükségletek új kielégítése) mérhetetlen (társadalmi és ökológiai) elidegenedéssel, kizsákmányolással, visszaható agresszióval, pszichoszociális represszióval és a természet szörnyű kizsákmányolásával kellett fizetnie az emberiségnek.

A természet artificiális megzabolázása után az ember nekilátott a nyelvi, rituális, művészeti, gazdasági és politikai ön-domesztikációnak – írja John Zerzan, majd úgy folytatja: "a szimbolikus kultúra megjelenése, a benne rejlő hajlamával a kontrollra és az irányításra, hamar megnyitotta a kaput a természet domesztikálása előtt. Az ember kétmillió – a természet kötelékei között és más vad fajokkal történő egyensúlyban leélt – éve után a letelepült földművelés alapvetően és példa nélkül álló módon változtatta meg az életformát, az adaptáció útjait. Soha, egyetlen faj számára sem jelentkezett ilyen radikális, földrengésszerű fordulat, amely ilyen rettenetes sebességgel valósult volna meg." Letelepülés, földtulajdon, magvak és állatok tulajdonlása, az idő mérése, számrendszer és írásos kommunikáció, politikai adminisztráció, hatalomkoncentráció, mások leigázása és kizsákmányolása, kényelem, szabályozás, termelés és még hatékonyabb termelés... Íme tisztán magunk előtt látjuk a szimbolizáció logikájának és a tőke növekvő hatalmának egymással összefüggő sorát" – fogalmaz a szerző a "Future Primitive"-ben.

Nincs a földön olyan kultúra, amely ne mesélne a hajdanvolt Aranykorról, amelyet béke, boldogság és ártatlanság jellemzett, amikor az istenek még a földön jártak, és nem volt szükség közvetítésre a természet és a természetfölötti között. Az elmúlt időszakig megfigyelhető, de az utóbbi évtizedekben a föld színéről rohamosan elkopó törzsi társadalmak (a dél-afrikai szanok /busmanok/, a közép-afrikai mbutik /pigmeusok/, a kelet-afrikai hadzák, az Andamán-szigetiek vagy az ausztrál aboriginek) még manapság is a relatív bőség, az autentikus vitalitás és szabadság állapotában élhetnének, ha a misszionáriusok, gyarmatosítók, a kormányzati hatóságok, a farmerek és a multinacionális érdekeltségek nem akarnák őket is generációk óta hívőkké, politikai alanyokká, szavazópolgárokká, bérmunkásokká vagy fogyasztókká stb. tenni. A függetlenség, az autonómia és az emberi–emberi, valamint az emberi–nem-emberi viszonylatokat illető egalitariánus, mellérendelő jelleg, az erőszakmentesség állt a predomesztikált közösségek ethoszának tengelyében, életmódjukban nem jelentkezett éles elkülönülés a természet és a társadalmi jólét forrásai között. A "primitívek" semmilyen értelemben nem tekinthetőek "szegénynek", hiszen a szegénység fogalma – ahogy Marshall Sahlins fogalmaz – nem a javak egy bizonyos szerény mértéke, sokkal inkább értékek és célok közötti viszony kérdése, sőt emberek közötti viszony kérdése. A szegénység egy társadalmi státusz, amely – mint ilyen – a modern, természetességet nélkülöző civilizáció "találmánya."

Nos, mindezek alapján elmondható, hogy az öko- vagy zöldanarchizmus elméleti és gyakorlati hátterét nyújtó (back-to-basics) áramlatok, amelyek felfedezhetők az ökopolitikában, az ökofalu-, a globalizációkritikai vagy akár a squat-mozgalom grassroot-típusú, bázisdemokratikus közösségeiben, nem egy idealizált "ősközösség-eszmény" marxi alapjain nyugszanak, jóval túlmutatnak a rousseau-i "nemes vadember" felvilágosodás-kori romantikus mítoszán. A paleolitikus "indigenious knowledge", a vadak és primitívek prehisztorikus-paleolitikus hagyományai komoly archeológiai, őstörténeti, társadalomtörténeti, társadalomtudományi és etnográfiai/etnológiai, sőt etológiai (viselkedéskutatási) megalapozást kapnak.

Tény, hogy hamis illúzió, ha a múltat, az ősközösséget vagy a törzsi társadalmat ideologikus alapon misztifikálunk és idealizálunk ("azok a boldog régi idők", az "Aranykor", a "boldog tudatlanság" stb.), ugyanakkor az is félrevezető, ha egy tudományos megalapozottságú ismerethalmazon nyugvó tudást félresöprünk, mondván: az uralom, a természet kizsákmányolása és az agresszió "szükséges rossz", amellyel az emberi társadalomnak együtt kell élnie. A paleolitikus ember több millió éves története – Zerzan interpretációjában – bizonyítja, hogy a hatalmi relációk nélküli és a természettel együtt létező társadalom léte nem csupán absztrakció, ahogyan azt a modernisták és a posztmodernisták vállvetve hangoztatják.
A felismerés, hogy lehet – hiszen egykor lehetett – békésen létezni, és mind a társadalmon belül, mind a természettel egy decentrális koegzisztenciát megvalósítani, fontos igazolás lehet a természet megóvását fontosnak tartó mozgalmak számára, nem szabad technokrata módon levenni a napirendről. Ugyanakkor ostobaság elvetni azokat az ember által felfedezett technológiai eszközöket, amelyek tevékenyen tehetnek a természet javulásáért, ember és természet harmonikus együttéléséért, vagy a direkt-demokrácia megvalósulásáért. Az más kérdés, hogy a célok eléréséhez milyen eszközöket választunk...

Summázva: Világunkat olyan mértékben változtattuk meg, olyan hatalmas ökológiai lábnyomokat ejtettünk, hogy az szinte visszafordíthatatlan. Éppen ezért, a jelenleg még (a helyzethez képest) javítható helyzeten kell drasztikusan változtatni, felhasználva minden olyan javunkat szolgáló technológiai újítást és haladéktalanul átemelni az őstörténeti filozófiát, mentalitást és természethez való hozzáállást.

Nincs okunk az örömre

2009-03-21T20:51:00.007+01:00

Nem szerencsés egy publicistának nem kiforrt és még alakuló hírekből véleményét papírra vetnie, de e helyzet olyannyira régen aktuális, hogy azt hiszem ez esetben kivételt lehet tenni.

Reggel betértem a boltban, hogy megvegyem ami kell, s a boltos hölgy közölte velem: Gyurcsány lemondott. A hír nem ért váratlanul, ettől hangos az Internet, tényként kezelik, hogy Gyurcsány lemondott. Mint oly' sokszor, most is az elhamarkodott szenzációhajhászásnak köszönhető a pánikszerű várása a megerősített információnak, miszerint Gyurcsány lemondott. Mást sem hallani. Öröm, boldogság, Gyurcsány lemondott, Gyurcsány lemondott, Gyurcsány lemondott!

De mielőtt elájulnánk a gyönyörűségtől...

Ferencünk egyebet sem tett a választmányi kongresszuson, mint ostorozta magát kissé (odalett a szavahihetőségem stb.), majd a konstruktív bizalmatlansági indítvány szándékát jelentett be önmaga ellen, illetve bejelentette, hogy a parlamentben ezt be fogja nyújtani.

Gyurcsány tehát nem mondott le. Jogilag nem. Ugyanis ha ez megtörtént volna, akkor az alkotmányjogi szempontból teljesen más helyzetet teremtett volna. Ha valóban lemondott volna, akkor a köztársasági elnöknek kellene új miniszterelnököt jelölni, így viszont a kormány, vagyis az MSZP jelöl új kormányfőt. Így a kecske is jól jár... stb.

A Parlamentben egy konstruktív bizalmatlansági indítvány úgy működik (nagyon tömören), hogy az indítványt benyújtóknak meg kell nevezniük az új miniszterelnököt, és ha a képviselők többsége elfogadja azt, akkor automatikusan megtörténik a váltás.

Jelen helyzetben két dolog lehetséges:

1. Úgy alakul, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány nem megy át. Tegyük föl, hogy nem sikerül megegyezni az új kormányfőről vagy a programról sem az MDF-fel, sem az SZDSZ-szel. Ez esetben a mi Kegyes Vezérünk megvonja a vállát és újfent körbe röhög mindenkit. Egy ilyen verziót Fletó bátran kommunikálhat úgy, mint megerősítést (A kongresszuson beláttam a hibáimat, nem találtak helyettem jobbat, akkor maradok).

2. Feri megy. Ekkor új kormány alakul, nem kisebbségi mint a mostani, hanem világos parlamenti többségű. Ez a kormány legalább részben új arcokból állna, elkezdheti kommunikálni, hogy mennyire megújult az MSZP, elindulnak az új utakon és hasonló dicshimnuszok. Eredmény: az MSZP és a másik két kormánypárt népszerűségének növekedése. Ez akár egészen nagy mértékű is lehet. Ennek a következménye lehet, hogy az EP választásokon kikaphatnak ugyan, de egy relatíve kis vereséget akár győzelemként is elő lehet adni.

Tehát tökéletesen az a forgatókönyv került ismételten elő, mint ami lezongorázta a Medgyessy - Gyurcsány cserét 2004-ben, amiből a baloldal kimondottan jól jött ki.

Ha minden flottul megy, még április elején a médiagőzhenger nekilát a 2010-es választási kampánynak, az EP választás után és "lesz láss csodát világ," meg nemulass, és megtisztult européer MSZP, meg az igazság szobrai...

Eközben Feri ott marad a hatalom közvetlen közelében, MSZP elnökként, felügyelve minden mozdulatot...

Egy helyzet viszont adatott az elégedetlen nép számára, mondhatni történelmi rés keletkezett a pajzson.

Fritz Tamásnak tökéletesen igaza van! Ha mást nem, akkor az utcáról kell nyomást gyakorolni a kormányra, illetve a parlamentre. Ez a mostani lépés tökéletesen beleillik Gyurcsány eddigi politikájába. Az ő és az MSZP egyetlen célja, hogy elkerüljék az előre hozott választásokat. Ez a szánalmasan átlátszó húzás lélektanilag is hatást kíván gyakorolni a közvéleményre, amivel Gyurcsány az "új kezdet" illúzióját adná el. Ebben az a veszély is benne rejlik, hogy a korábban éppen a már nemzetközileg is politikai kalandornak számító Gyurcsány miatt szétszéledt szocialista tábor újra összejön, a korábbi elfordulók visszatalálnak a párthoz. Gyurcsány Ferenc lemondásával tehát az MSZP előre menekül a hatalom megtartása érdekében. Nyilvánvaló céljuk, hogy országpusztító tevékenységüket immáron valaki más vezetésével 2010-ig tovább folytathassák. Az egyetlen békés és demokratikus megoldás az előrehozott választások kiírása lehet, tekintve, a jelenlegi kormánynak és parlamentnek semmiféle morális alapja nincs arra, hogy a nép megkérdezése nélkül jelöljön új miniszterelnököt.

Ehhez azonban nem elég újfent parlamenti önfeloszlatást indítványozni. Utcára kell hívni az embereket és onnan nyomást gyakorolni a politikusokra. De ezt csakis a legnagyobb ellenzéki párt teheti meg hatékonyan, amihez az összes nemzeti szervezetnek és mozgalomnak csatlakoznia kell. Ha ez nem következik be, bizonyosan állandósulni fognak a 2006-os októberi események, talán hatványozottan is.

Örömre tehát nincs okunk, viszont most lehetőségünk van a bizonyításra, amit ha hagyunk elúszni, azzal végleg beverjük az utolsó szöget is a civil szféra koporsójába.

Ágoston Dániel: A pesti srác

2009-03-21T19:50:00.007+01:00

A pesti srác

Egy ifjú ül a börtönbenS percét várja gyötörten
Gyermekként ő mit sem tudott,Szabadságért fegyvert fogott
Ítélte őt a hatalomNem felnőttként, fiatalon
Hiába kért megértéstMegírták a kivégzést
A rendszer példát így statuáltA nép meg örömmel szalutált
1959. március 21.
Nyílik az ajtó, csikorog a rács Tizennyolcadik évét ünnepli A halálra ítélt pesti srác

Nyílt levél Orbán Viktorhoz, az előrehozott választás kikényszerítéséért

2009-03-21T12:38:00.004+01:00

Tisztelt Orbán Viktor Elnök Úr!

Gyurcsány Ferenc lemondásával az MSZP előre menekül a hatalom megtartása érdekében. Céljuk, hogy országpusztító tevékenységüket immáron valaki más vezetésével 2010-ig tovább folytathassák. Ezt nem hagyhatjuk! Az országot csak egy előrehozott választás mentheti meg.

A Fidesz és a Jobbik számos stratégiai kérdésben nem ért egyet, de egy dologban közösek a céljaink: ez a rabló banda sem Gyurcsánnyal, sem mással nem vezetheti tovább az országot. Tudjuk, hogy az előrehozott választás kiírására a parlamentben az ottani politikai érdekek miatt nincs esély, így csak egyetlen lehetőség maradt: az utcáról kell nyomást gyakorolni a politikára. A Jobbik kész mozgósítani tagjait és szimpatizánsait az ország megmentésére, arra kérem, tegye Ön is ugyanezt.

Történelmi lehetőséget kaptunk, ne szalasszuk el! Mozgósítsuk közösen az embereket, és érjük el közösen az előrehozott választások kiírását! Aztán pedig győzzön a Jobbik!

E sürgető helyzetben mielőbbi válaszát várva, tisztelettel:

Vona Gábor
A Jobbik elnöke

Színvonal

2009-03-19T14:03:00.017+01:00

Fekete Pákó, Cseh Tamás. Ég és föld, tűz és víz, Kököjszi és Bobojsza. A közös ezekben csupán az, hogy egy azon dimenzióban léteznek. Más nem. Hacsak az nem, hogy Fekete Pákón kívül mindegyik termel ilyen, vagy olyan társadalmi hasznot.

Említett, egykori famászó szinte minden nap látható a fősodratú, az emberek által leginkább nézett médiumokban, tán' nem is véletlenül, hiszen hasonlót csak ritka esetben láthat kerítésen kívül a Tisztelt Publikum. Azonban Cseh Tamásról felettébb ritkán hallani. Akadnak olyanok, akik azt sem tudják ki ő, ez pedig nyilván Cseh szerepeltetésének mellőzéséből fakad.

Miért van ez? Cseh Tamás munkássága színvonalas, a színvonal pedig manapság nem trendi. Sokak számára még káros is.

A médiában tehetségtelen idióták ugri-bugriznak, olyanok akik egyébként szalmát sem tettek még keresztbe soha életükben - ha mégis, valami mondvacsinált sanyarúságról van szó -, ám így is tízszeresét keresik annak az összegnek, amit a valóban tehetséges művészeknek alaphangon adni kellene.

Miért van ez? Mert az embereket hülyén kell tartani. Ne dőljön be senki annak a légből kapott hazugságnak, miszerint a közönségnek pákókra van igénye. A közönségnek arra van igénye, amire nevelik, amilyen igényt teremtenek nekik s mivel nem értékre nevelik őket, nagy dózisban kapják ezeket a nullszériás senkiket, így természetesen ezt fogják követelni, szemben az általuk még csak nem is ismert értékes, színvonalas és nevelőhatású másikkal.

Miért van ez? Válaszul legyen elég a régi bölcselet, miszerint az a jó rabszolga (jó fogyasztó), amelyik nem kérdez. A kérdések gondolkodásra ösztökélik az embert. Ebből pedig természetesen következik, hogy éppen ennek fenntartása érdekében színvonalat nem lehet a fogyasztó népség elé tárni, hiszen az igényeket generál, ami automatikusan gondolkodáshoz vezet, az pedig kinek válik hasznára? Gátszabásként a gondolatok ellen, liberálisék egyik legjobb és legkifinomultabb fegyverüket használják, a relativizálást. Teszik ezt természetesen a legnagyobb tömegpusztító fegyveren keresztül, a televízión át.

"Kinek mi..." hallik' a lexikális csúsztatás, ami persze szintén úgy hülyeség, ahogy van. Színvonal létezik, meghatározható és objektíven behatárolható. Ehhez természetesen szükség van - a klasszikus - alapműveltségre, amiből bőven van hiány. A színvonal kérdésköre számos dologra és műfajra terjed ki, vonatkozik, éppen ezért maradjunk korábbi példánknál: Cseh Tamásnál és Pákónál. Normál esetben a különbséget nem lenne szükséges magyarázni - legfeljebb csak zongorázni -, de tekintve, hogy az eset régen nem az, így kénytelen a tisztelt kultúrnép némiképpen megmagyarázni fogyatékos vitapartnerének. Mert lássuk be, ha valakinek e két példa között kell magyarázni a színvonalbeli különbségeket, annál komoly bajok vannak.

De legyünk csikósai a birkáknak és tegyünk kísérletet a megértetésre. De csak egyszer, nagyobb mennyiségben halálhoz vezet az ilyesmi!

Cseh Tamás zeneszerző, énekes, előadóművész. Ismerői elsősorban zenei munkásságáról ismerik, mások színészi tevékenységéről. Szöveget ír, zenét komponál, olyat, aminek mondani valója van, tartalma és szellemi értéket képvisel. Van énekhangja, színi tehetsége, tud zenélni, stb. Ezzel hiábavaló is vitatkozni, színvonal az, amit hoz és az színvonal. Gusztusbeli kérdésekben természetesen lehet vitát nyitni (ezek természetesen már ízlésviták, ami kettő, vagy több kultúrember (!) között zajlik a színvonal szinten belül.), de az alapkérdésre, miszerint Cseh Tamás tehetséges-e, avagy sem, a válasz egyértelműen: igen. Művelt, zeneszerető emberben más fel sem merül.

Mit tud ehhez képest Fekete Pákó? Helyesebb talán, ha a kérdést úgy tesszük fel, mit nem tud Fekete Pákó? Zenélni, énekelni, szöveget írni, zenét szerezni, magyarul beszélni - egyáltalán beszélni - biztosan nem tud. Vagyis minden olyan képesség hiányában van, amiket egy zenésznek tudnia kellene. Pákó pedig miről ismeretes? Műanyag, ostoba, primitív, egyszerű zenei alapokra, ostoba, primitív, egyszerű szövegeket énekel... magyarul. Mi tehát az egyenlet eredménye? Az egyik értéket képvisel és közvetít a másikkal szemben, ami viszont nem képvisel és nem is közvetít értéket. Következés képen a színvonal igenis meghatározható és egyáltalán nem hozható egyenlőségre két olyan dolog, amik nem egyenlőek és soha nem is voltak egyenlőek egymással. A színvonal társadalmi szükségességét pedig nem kell magyarázni. De ha valakinek mégis meg kellene magyarázni, ha valaki mégis szükségeltetné ennek magyarázatát, akkor azt az emberiség érdekében rögvest verjük agyon egy szívlapáttal.

Az eddig tárgyaltaktól függetlenül lehet hallgatni Fekete Pákót és a hozzá hasonló produkciókat. Nem tilos, ne is legyen az. Azonban tessék különbséget tenni színvonalas és színvonaltalan között, nagyjából lőjük be a határmezsgyét, kb. Lakodalom Lajos magasságában (alacsonyságában) és annál alább ne adjunk. Nem kell napestig Nietzsche-t és Schopenhauer-t olvasni, jó is néha előkapni valami bulvárt, de abból sem mindegy, hogy melyiket, milyet és milyen mértékben. Arra pedig kísérletet se tegyen senki, hogy egy akármilyen bulvárlapot és Schopenhauer-t egy napon fogja említeni. Ugyan megteheti, de ha valaki erre vetemedik, az számoljon azzal, hogy mint mindennek az életben, ezen tettnek is vannak/lesznek következményei. Mégpedig az, hogy a Fekete Pákókhoz hasonló karakterek védelmezője nem lesz egyéb a kultúrtársadalom tagjainak szemében, mint egy ostoba, primitív, egyszerű fogyasztó, aki hagyta magát elgázoltatni a globalizációval. A társadalmi igénytelenség - midőn az az egyénből fakad -, pedig éppen ezért süllyedt le idáig. Mivel az ostoba, primitív, egyszerű konzumidióták többséget kezdtek el képezni, a média (aminek a kultúra közvetítés lenne a feladata), mélységes-mélységekbe taszította a színvonal iránti igényeket, és az azokkal szembeni elvárásokat, s ez az oka annak, hogy mindenki tudja ki az a Fekete Pákó és csak kevesen, hogy ki Cseh Tamás.

S most egy megjegyzés: Ezen irományomat nem azért osztottam meg a Nagyérdeművel, hogy reklámot csináljak. Nem! Aki eleddig nem tudta, hogy Fekete Pákó a világon van, s mit is csinál, az fogadja meg, hogy eztán sem fog róla tudomást venni. Nem veszi meg a lemezeit, nem hallgatja az ostobaságait, és amennyiben meglátja őt a televízióban, rögvest elkapcsol róla. Legyen elég a tudat, hogy ha valami kretén, mosott agyú konzumidióta társaságban felmerül neve, amit valami kis korcs szabadelvű kísérel meg fölhasználni a szabad művészetek a színvonal relativizálásának védelmében és igazolása érdekében, tudjuk, hogy kiről is van szó, s tudjuk, hogy mennyire tök mindegy ez az illető, ez az egész belterjes, ostoba, primitív és végtelenül egyszerű jó pofizás.

Kérek ezért mindenkit, kik olvasták e sorokat, tegyék be kedvenc Cseh Tamás lemezüket, vegyék kezükbe szívükhöz legközelebbi szépirodalmi kötetüket és elegánsan kuncogjanak azon, mennyivel is többet érnek azoknál, kik kedvenc Fekete Pákó lemezüket teszik be éppen a lemezjátszóba, kezükbe veszik szívükhöz legközelebbi sztármagazinjukat és artikulálatlanul röhögnek azon, hogy Kelemen Anna éppen kit cidált le, mikor, hogyan és hányszor.

Elcsípett román-magyar telefonbeszélgetés

2009-03-18T15:08:00.013+01:00

- Ministerul Afaceri Externe.

- Jó napot kívánok, itt a Magyar Külügyminisztérium

- Intră?! Mit akar?

- Csak szeretnénk megkérdezni - persze csak, ha nem okoz gondot -, hogy mi is történt Sólyom Úrral a határon.

- Semmi. Rutin ellenőrzés, ne tartson fel. Különben is mi köze hozá?

- Persze, bocsánat. Minket nem is érdekel igazán, de tetszik tudni, a magyar közvélemény...

- Kit érdekel a maguk közvéleménye? Örüljenek, hogy nem tartóztattuk le azt a tutyi-mutyi, vén hülyét. Még valami?

- Ho...hogyne, p-persze, elnézést a zavarásért, bizonyára minden jogszerű volt... az embereknek meg, majd mondunk valamit...

- Mondjanak nekik, amit akarnak. A maguk csürhéje bármit elhisz! Legyen ez jó tanács.

- Köszönöm szépen, minden jót kívánunk és azért remélem továbbra is számíthatunk a barátságukra!

- Majd meglátjuk. Na, a saluta!

>>beszélgetés vége, telefon lecsap, majd a román bocskorát az asztalra vágja, megvakarja medvéje fülét és nevetve megszólal<<

- Büdös lábú, lóbaszó népség. Szánalmas, meddig lehet süllyedni... Komolyan ezek ültek a nyakunkon ezer évig?! Páhh!!!

MESSAGE FOR THE EXTERNAL MEDIA! - ÜZENET A KÜLFÖLDI MÉDIÁNAK!

2009-03-17T13:30:00.013+01:00

Gyűlölethadjárat a magyarok ellen!
Hatred campaign against Hungarians!

Lakatos Attila, borsod megyei cigányvajda:

Attila Lakatos, Gipsy leader of Borsod County:

"Négyévente, választás előtt mennek csak ki a cigánysorra a cigány képviselők. Romlott konzervvel megveszik a szavazatokat. Ilyenkor az orrukat sem mernék odadugni, mert könnyen megeshet, agyonverik őket arrafelé. Nap mint nap járom a cigánytelepeket, ahol az ember éheznek. Beszélni kell az emberekkel, hogy ne legyen bűnözés. Sokan azt mondják rám, nem vagyok legitim, pedig engem 1200 ember választott vajdává. A szikszói tüntetésen is ott voltam, hívtak, segítsek, majdnem nekiugrottam azoknak a gárdistáknak. Mikor megérkeztek a "cigányvezetők", a helyi képviselő fel se merte vállalni, hogy ő hívott.

"Gipsy representatives only go out to Gipsy settlements in every 4th year before the elections. They buy the votes with tainted cans. But now they won’t go there as it can easily happen that they get beaten up. I go to Gipsy settlements every day, where people are starving. We have to talk to people in order so that there won’t be any deliquency. Most people tell about me that I’m not legitim, however I was elected by 1200 people to be the leader. I was there at the Szikszó demonstration, they called me to help, they almost went against the guardians. When the "Gipsy leaders" arrived, their local representative didn’t want to take on that he was the one who called me.

Ha húsz rablásból húszat cigány követ el, testvéreim, az, mi ha nem cigánybűnözés? Arab? Emberek! Ezeket a bűnöző gyerekeket mi neveltük fel! Úgy nőttek fel, hogy nem ismernek se embert, se Istent. Ütnek, rúgnak, harapnak a cigánygyerekek! Magyar családok írják, hogy vajda úr, jöjjön, ellopták a kádamat, viszik a kerítést és szedik a tetőm. Fogom magam, kimegyek az emberkéimmel, elbeszélgettek a problémásokkal. Járom a cigánytelepeket, ahol az emberek éheznek, és csak annyit tudnak, ezerre kétezer, ötezerre húszezer – mondta utalva az uzsoramaffiára. Ki kell menni, rendet tenni, cigányokra cigányok tudnak hatni!"

If 20 robberies out of 20 is committed by Gipsies then what is it if not Gipsy deliquency? Arabic? People! We raised these deliquent children! They were brought up without knowing God or people. The Gipsy children kick, bite, beat! Hungarian families write to the Gipsy leader to come as Gipsies have stolen away their tube, their fence, or their roof. I go there with my people and talk to these people. I go to the Gipsy settlements where people are starving and all they know is that 1000 equals 2000 and 5000 equals 20 000 – referring to usury maffia. We have to go out, we have to make order, only Gipsies can affect Gipsies."

Az utóbbi napokban az a hír terjedt el külföldi sajtóorgánumok által, hogy Magyarországon erősödőben van a cigányellenesség, mely többek között az etnikum elleni gyűlöletháborúban nyilvánul meg.

Mi, magyarok kérnénk, hogy a külföldi sajtó jeles képviselői jöjjenek Magyarországra, költözzenek néhány hétre keleti országrészünk egyik kistelepülésére és ismerjék meg a valós állapotokat és aztán írják meg azt, amitől ma hangos a nyugati sajtó!

There was a new spread in the last few days from external press that Gipsy intuitiveness is getting stronger in Hungary, which is realised in hatred wars against these etnics. Us, Hungarians would like to ask the illustrious representatives of the external press to come to Hungary, move to one of the settlemens on the Eastern part of the country for a few weeks, get to know the real conditions and after that publish the real facts of which the Western press is so loud!

Magyarország bajban van! Nem csak gazdaságilag, hanem társadalmilag is! Van gyűlöletháború és annak célpontjai a tisztességes jogkövető magyar állampolgárok, akik áldozataik az alulszocializált cigány népesség terror akcióinak, akik a bűnesetekből fedezik megélhetésüket, a többségi társadalom kárára. Természetesen nem lehet általánosítani, azonban az etnikum nagy részén eluralkodott egy olyan bűnözői jelenség, amely egész településeket bénít meg, veszélyt jelentve a tisztességesen élő cigány illetve magyar családokra is! A lakosok félnek, rettegnek, mert tudják, hogy sem a kormányuk, sem pedig a rendőrség nem védi meg Őket. Hiába kiáltanak segítségért, minden egyes bűneset után, a politikai elit és a sajtó rasszizmussal vádolja meg Őket, pedig nem a bőrszín, vagy a származás az ellentétek oka, hanem az alapvető kulturális normák hiánya és az ebből következő bűnözési hajlam!

Hungary is in trouble! Not only economically, but socially as well. There is a hatred campaigne of which the victims are the honest, Hungarian citizens, who are victims of the under socialised Gipsy population’s terror intervention who cover their livings from deliquency on the cost of the majority society. Obviously there cannot be a generalization made, however there is such a deliquent phenomena in the Gipsy population which disables whole settlements meaning a threat to the fair Gipsy and Hungarian families. Residents are scared because they know that they won’t be defended by neither the police nor their government. Their cry for help is vain after every single crime the political elite and the press is accusing them of racism, however it isn’t the difference of the skin colour that causes these, but the lack of basic cultural norms and the deliquency instinct resulting from this.

Az elmúlt években drámaian megnövekedett a cigány származású emberek által elkövetett bűncselekmények száma, amelyeknek esetenként primitív rasszista indítékai is lehetnek!

The crimes committed by people of Gipsy origin grew into a great extent in the last few years, of which can have occassionally primitive racist reasons.

A cigányok, csak "köcsög magyaroknak" nevezik áldozataikat.

Gipsies call their victims "asshole Hungarians".

A "jogvédők", mint Mohácsi Viktória, arra használják fel a befolyásukat, hogy tovább szítsák az ellentéteket és bűnösként állítsák be az áldozatokat! Polgárháborúval fenyegetnek, miközben a vidéki települések már így is háborús övezetekké váltak, ahol a cigányok, a rossz megélhetési viszonyokra hivatkozva követnek el vagyonszerzési és életellenes bűncselekményeket! Tucatjával jelennek meg kaszákkal, kapákkal és kardokkal megfélemlítve áldozataikat, gyakran használva is fegyvereiket!

"Law protectors", such as Viktória Mohácsi use their influence to raise the conflict more and to make the victims appear as guilty. They threathen us with civil war, while the suburban settlements became a place of real war where Gipsies referring to bad living circumstances committ their crimes against life. They show up by the dozen with scythes, swords, even using weapons.

A kormány és a parlamenti pártok nem hajlandóak, sőt nem is alkalmasak arra, hogy egy új társadalmi egyezmény alapjait tegyék le. Fizetett szavazó bázist látnak a cigány lakosságban, akiket a választások idején, néhány ezer forinttal meglehet vásárolni, így nem érdekük, hogy bármit is tegyenek az etnikum életkörülményeiért, illetve a bűnözés megakadályozására.

The government and the political parties won’t, for more incapable of laying the foundations of a new social agreement. They see payed elector basis in the Gipsy community who can be bought by a few thosands of forints in time of elections, this way it’s not their interest to do anything about the living circumstances of this etnic or to stop deliquency.

Az egyetlen politikai erő, amely megoldást sürget a bűnözői hullám megtörésére és az együttélés alapelveinek megerősítésére, a Jobbik Magyarországért Mozgalom, melyet hazug módon náci, fasiszta pártként definiálnak, hogy ellehetetlenítsék a parlamenten kívüli egyre erősödő pártot, amelyet hatalmi érdekekből kifolyólag utasítanak el és feketítik be.

The only political force which urges a solution to break this deliquency flow and to strengthen the rules of living together is the Jobbik for Hungary Movement, which is defined wrongly as a Nazi and Fascist party to make it impossible for this party to get stronger every day outside the Parliament to exist, and refuse it due to power interests and smearing the movement.

És végül itt van a legakutabb probléma, a cigánybűnözés. Amely – már százszor elmondtuk – nem minden cigányra vonatkozik, nem kollektív ítélet, hanem egy kriminológiai fogalom. Jelentése: hogy vannak olyan speciálisan a cigány etnikumra jellemző bűnelkövetési formák, amelyeket csak speciálisan lehet kezelni. Ez a cigánybűnözés. Ki az, aki ennek létezését tagadni merné? És ki az, aki azt meri állítani, hogy a cigánybűnözés nem burjánzik? Ki az, aki azt állítja, hogy nem nő a színesfém- és a fatolvajlás, az uzsorázás, a késelések, az utcai rablás? Hogy a statisztikák nem mutatják az emelkedést? Mert nem akarják. Vagy ha a statisztikák valóban nem mutatnak emelkedést, az még rosszabb, mert az azt jelenti, hogy korábban is ez volt, csak nem beszélt róla senki.

And at last here is the most severe problem, Gipsy deliquency, which – as told by hundreds of times – refers not to all of the Gipsy community, it’s not a collective judgement, but a criminologic definition. Its meaning is that there are such specific crime characteristics of the Gipsy etnic which can be dealt only specifically. This is Gipsy deliquency. Who dares to deny its existence? And who is the one who dares to tell that Gipsy deliquency is not sprawling? Who is the one who says there are no such things as wood or non-ferrous metal robbery, usury, stabbing or street robberies? Also that statistics don’t show the growth? Because they don’t want to. Or of the statistics really don’t show any growth, it’s even worse, because this means that it was the same earlier only nobody talked about it.

Sem a cigánykérdést, sem a cigánybűnözést, ahogy a politikai és a gazdasági bűnözést sem fogják megoldani a jelenlegi parlamenti pártok. Nekik ez az egész csak matematika. Jelenleg azt mérték a közvélemény-kutató csoportjaik, hogy több a cigányoktól rettegő magyar, mint az egy tányér gulyásért megvásárolható cigány. Most látszólag az embereket képviselik, de csak látszólag. Egyrészt megint csak beszélnek, másrészt hiteltelenek. Nincs sem erejük, sem szándékuk, hogy valóban fellépjenek. Nekik csak a közelgő választások miatt fontos a kérdés. Ha az megvolt, ha ott bezsebelték a szavazatokat, akkor négy évig megint magára hagyva retteghet a szerencsétlen adófizető. – Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom Párt elnöke.

The present parliemantial parties won’t solve the Gipsy question, or Gipsy deliquency neither the political nor the economic deliquency. For them all this is Mathematics. Their public opinion analyser groups measured recently that there are more Hungarians scared of Gipsies than the Gipsies who can be bought for a plate of Goulasch. They seem tor represent people now, but only seemingly. For one reason they are only talking and they don’t have any credits. They don’t have the power, not even the determination to stand against this. The question is important to them only because of the upcoming elections. If the elections are over, if they earned all the votes, then after that the unfortunate tax payer can remain in fear for the next 4 years again.

A cigánybűnözés néhány állomása:

A few stages of Gipsy deliquency:

2007. március: egy 26 éves cigány fiatalember Polgáron alaposan leitta magát a szociális segély fölvételét követően, majd ordítozva hazafelé indult. Egy útkereszteződésnél ráordított egy idős kerékpárosra, ám az nem állt meg. A cigány fiatalember utánaszaladt, lerántotta a bicikliről, és többször fejbe rúgta. Az idős férfi belehalt sérüléseibe.

March 2007: a young Gipsy man gets really drunk at Polgár after getting his social aid and left home loudly. He shouted at a cyclist at one of the crossroads, but that person didn’t stop. The Gipsy man ran after him person, pulled him down from the bicycle and kicked him in the head more times. The man died in his injuries.

2007. húsvét hétfő: Bakson egy 19 éves cigány fiatalember agyonverte és kirabolta a 99 éves Lajos Piroskát.

Easter Monday 2007: Piroska Lajos 99 –year old was beaten to death and robbed by a 19-year-old Gipsy young man at Baks.

2007. november 18.: Gadnán egy 88 éves nénit erőszakolt meg és rabolt ki egy 21 éves cigány fiatal. A gyilkos ezen felül összeszurkálta áldozatát, kinyomta a szemét, baltával széthasította a fejét és levágta a lábát.

18th November, 2007: A 21-year-old young Gipsy raped and robbed an 88-year-old woman at Gadna. After this the murderer stabbed his victim, pulled her eyes out, cut her head into two with an axe and cut her legs off.

2008. február 22.: Mátraszőlősön egy ágyhoz kötött bácsit rabolt ki egy cigány fiatal, aki rágyújtotta az ágyneműt a magatehetetlen idős emberre.

22nd February, 2008: A Gipsy youngster robbed a sick old man at Mátraszőlős then burned the sheets to the helpless man.

2008. március 10.: Gyöngyösön egy cigány család brutálisan összevert egy doktornőt a városi kórházban, mert nem akarta befektetni a család egyik nőtagját az intézménybe, hanem járóbetegszakrendelésre küldte.

10th March, 2008: A doctor was beaten up brutally by a Gipsy family at Gyöngyös as she didn’t want to lay one of the woman members of the family to the hospital, instead of that she sent her to out-patient service.

2008. április 11.: Jászladányban egy 47 éves önkormányzati dolgozót szúrt nyakon egy törött pohárral egy cigány férfi, mivel úgy vélte, a helyhatóság nem foglalkozik kellő odafigyeléssel személyével.

11th April, 2008: A 47-year-old employee of the municipality at Jászladány was stabbed in the neck with a broken glass by a Gipsy man as he thought his personality is not being considered by the local authority.

2008. május 6.: Dormándon egy cigány nő fojtogatta gyermekei tanárnőjét, mert az rászólt a tanulókra.

6th May, 2008: A Gipsy woman was choking her childrens’ teacher as she was trying to discipline them.

2008. november 23.: Kiskunlacházán egy 14 éves kislányt este hazafele menet megtámadott 6 cigány, megerőszakolták, majd meggyilkolták, és a meztelen holttestét az út mellé hajították.

23rd November, 2008: 6 Gipsies attacked a 14-year-old girl on the way home, they raped her, then killed her and they threw her naked body by the side of the road.

2009. február 8.: Egy veszprémi szórakozóhelyen vasárnap hajnalban szíven szúrták Marian Cozmát, az MKB Veszprém kézilabdacsapata és a román válogatott játékosát. Cozma a kórházban halt bele sérüléseibe. A veszprémi együttes két másik légiósa is súlyosan megsérült, a horvát Ivan Pesic és a szerb Zsarko Sesum. Az elkövetők egy 30 fős cigány társaság tagjaiként érkeztek a szórakozóhelyre, ahol ok nélkül belekötöttek a játékosokba. A 30 főből három egyedet gyanúsítanak a gyilkossággal, kettőt már őrizetbe vettek, a harmadik még szökésben van...

8th February, 2009: Marian Cozma, Romanian player of the MKB Veszprém handball team was stabbed in the heart on Sunday morning in front of a club at Veszprém. Cozma died in his injury in the hospital. The two other legionaries of the team, the Croatian Ivan Pesic and Serbian Zsarko Sesum were seriously injured. The perpetrators came with a 30-people company to the place where they insulted the players without any reasons. There are 3 people convicted with the murderer out of the 30, two have already been arrested, the third is still in escape…

Kérünk mindenkit! Aki csak teheti, küldje el külföldi barátainak ezt az üzenetet! Juttassuk el, minél több helyre! Ismerje meg az igazságot a Világ!

We would like to ask everyone who can afford it to send this message to their friends living in other countries! Let’s forward this message to many places! Let the world know the truth!

Csontos Gábor: Széleskörű társadalmi összefogás nélkül nem megy!

2009-03-17T13:02:00.005+01:00

„A liberális elmélet azt tanítja, hogy az olcsóbb termeléssel szemben a drágának meg kell hajolni. A gazdasági versenyben a legalkalmasabb felülmarad és a drága kínálat, ha nem talál megfelelő keresletre, beszünteti a termelést…Minő konzekvenciákat kellene a liberális gazdasági politika alapján az európai államoknak most levonniok? A válasz nem kétséges. A szolnoki kisgazda szűnjön meg búzát termelni, még akkor is, ha más nem terem meg a földjén, mert az argentínai pampák olcsóbban ontják szűz talajukon a búzát, mint a magyar Tiszavidék. A dunántúli cukorrépa termelő hagyja abba ezt a költséges passziót, mert a szubtropikus cukornád magas cukortartalmával és olcsó áraival okvetlenül meg fogja őt ölni. Végigmehetnénk a mezőgazdaság és a gyáripar úgyszólván valamennyi ágazatán, kimutatván, hogy az ismertetett tények nyomán az európai ipari és agrártermelés egyaránt kapitulálni kénytelen más, új földrészek elviselhetetlen versenyével szemben. A földeket újból lepje be az erdő, a kihűlt gyárkémények omoljanak le, és Európa népessége vegyen vándorbotot a kezébe s egy új népvándorlás rendjén vonuljon más, boldogabb égtájak felé, hol kedvezőbb körülmények között tud termelni, megélni és boldogulni…”

(Eckhard Tibor, A londoni világgazdasági konferencia mérlege, Külügyi Szemle, 1933.)

A magyar társadalom 2009 első hónapjaiban egy válaszút elé érkezett. Az egyre súlyosbodó pénzügyi-gazdasági válság, amely már a társadalmat alkotó egyén létbiztonságát kérdőjelezi meg, rá kell, hogy kényszerítse a döntéshozói pozíciókból távoltartott civil társadalmat (a lakosság többségét) a „hogyan tovább” megválaszolására. A pénzügyi-gazdasági válság mára mindenki számára egyre világosabbá teszi: a magukat rendszerváltóknak kikiáltók csak szavakkal akarták a szociális piacgazdaságot és a szociális piacgazdaság biztosította életszínvonalat. Helyette a magyar társadalomra ráerőszakoltak egy életidegen, gazdaságtörténetileg sem bizonyítható gazdaságfilozófián alapuló újkapitalista gazdasági rendszert. Ami a szocializmus örökségeként, 20 év alatt nem csak maga jutott egy mély válságba, hanem magával rántotta a ráépített társadalmat is. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy már alig beszélhetünk társadalomról: a társadalmat összefűző szolidaritást tudatos, a Kádár-korszak szociokulturális örökségére építve, a XIX. sz. elejéről kölcsönzött ’kulturkampf’-jával (magyarságtudat ellenesség) és a pénzügyi és gazdaságpolitikai eszközök felhasználásával, szétzúzták. A politikai döntéshozói pozíciókat elfoglaló, neoliberális társadalomfilozófiai elveket valló garnitúra (a Soros György féle ’Nyitott Társadalomból’ kinőtt Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd Szabad Demokraták Szövetsége) által kikényszerített, s az általuk birtokolt média közvetítésével kierőszakolt ’politikai korrekt beszéd’ hatására megjelent elítélő meghatározások: patriótizmus, hazafiasság, magyarságtudat; a társadalmi táptalajt nélkülöző nyilasozás, rasszizmus, antiszemitizmus, stb. a mai napig kiható, iszonyú társadalompszichológiai törést, társadalmi szkrizoféniát okozott. Ennek egyik hathatós következménye a civil társadalom rendkívüli megosztottsága és gyengesége. A mindennapi túlélésért küzdő emberek egy újabb, immár életbiztonságukat is fenyegető jelenséggel kerültek szembe: a politikai, gazdasági, pénzügyi és médiahatalmat kisajátított neoliberális hatalmi szféra által feltüzelt cigányság etnikai jellegű fenyegetettségével.

Hogyan jutottunk el idáig? A válasz, visszatekintve az elmúlt 20 év eseményeire, olyan „egyszerűnek” tűnik. Magyarországot a nemzetközi tőke képviselői kiszemelték egy kísérleti laboratóriumnak, s a magyar lakosságot pedig a kísérleti nyúlnak. Milyen célból? A kérdés megválaszolása összefügg az elmúlt évtizedben egyre nagyobb hangsúlyt kapott klimatikus változások, és az egyre szűkülő természeti erőforrások kérdésével. Vagyis azzal, hogy bolygónk népesség eltartó képessége egyre szűkül, a globális kapitalizmus profitorientált, szükség feletti fogyasztáson alapuló rendjét a természeti erőforrások újratermelődése már nem képes követni. Vagyis, a profitorientáltságú erőltetett felhasználás következtében a megújuló, és a nem megújuló természeti erőforrások kimerülőben vannak. Az elapadó természeti erőforrások feletti rendelkezés egyedüli jogát magának vindikáló globális tőke, az atomfegyverekkel megvívott világháború rémétől irtózva, a korábban, a dél-amerikai államokban beüzemelt szociáldarwinizmus társadalom átalakító tapasztalatait vetette be a Szovjetunió felbomlását követő világtörténeti eseménysorozat pillanataiban: nem csak a felbomló Szovjetunióban, hanem a volt, közép-kelet európai szocialista országokban is. A szociáldarwinizmus lényege az adott területen, mesterséges, társadalom visszafejlődést indukáló gazdasági körülmények kialakításával felgyorsított népesség csökkentés. Vagy: miként a szabadpiacon a szabadpiaci versenykörülmények között a gyengébb versenytárs becsődöl, és eltűnik a gazdasági életből, úgy a szabadpiaci körülmények közé beszorított szociális szféra, egy társadalom is elpusztulhat a különböző kvalitású társadalmak erőforrásokért vívott kíméletlen versenyében. Ez, a szociáldarwinista felfogás szerint, nem csak az adott területen levő természeti források konzerválását jelenti a kisebb lakosság természeti erőforrás felhasználása következtében, hanem az elüresedést követően, lehetőséget nyújt más, általuk életképesebbnek kikiáltott társadalmak „élettér” növekedésére is.

Ezek után feltehetjük azt a kérdést, vajon miért állítjuk, hogy a magyar társadalom, tudatán kívül, egy kísérleti „nyúl” szerepét játssza?

Vissza kell tekintenünk a ’80-as évekre, amikor a kádári pártvezetéstől elszakadó, egyre liberálisabb szemléletű pénzügyi vezetés Fekete János, MNB alelnök vezetésével csatlakoztatta az országot a Nemzetközi Valutaalaphoz, és a Világ Bankhoz. Ettől a pillanattól kezdve, a valutaalapi és világbanki ’ajánlásoknak’ megfelelően indulnak be azok a pénzügyi megszorítás-csomagok, amelyek a társadalom szociális szféráját vették elsősorban célba az adósságszolgálat elsődlegességére hivatkozva. Vagyis: Magyarország akkori gazdasági állapotának megfelelő életszínvonalát (és életszínvonal növekedési potenciáját) kellett tudatos pénzügypolitikai eszközökkel csökkenteni. A magyar társadalom, társadalompszichológiai mértékhez mérten is rendkívül gyorsan reagál a rejtetten, kívülről indukált életszínvonalának csökkentésére: túlmunkát vállal és ennek következtében alig néhány év alatt kialakulnak azok a népbetegségek, amelyek a középkorúak idő előtti halálozásához vezetnek: a felvállalt túlmunka okozta stressz következtében: keringési, daganatos elhalálozás, ér– és szívbetegségek, alkoholizmus, öngyilkosság. A jövőt biztosító generációs átörökítés drámaian csökken, elkezdődnek a családok felbomlása, kevesebb gyerek születik, megnő a kivándorlásra ösztökélő hajlam. 1981 óta megközelítőleg 750 ezer fővel csökkent a magyar lakosság száma; a gyerekkorúak 832 ezer fővel vannak kevesebben. A társadalmi státusz átterelődik a pénzben, vagyonban kifejezhető önértékelés birtoklására. Miközben az állam rejtett eladósodottsága egyre nő, s a kamatszivattyú egyre nagyobb és jobb hatásfokkal működik. Németh Miklós, a késő kádári Magyarország utolsó miniszterelnöke pedig 1989 őszén kijelenti, hogy az ország külföldi államadóssága 22 milliárd US$, amiből mindössze 1.5 milliárd US$ a tényleges tőkefelvétel.

A Gorbacsov-i peresztrojka látványos bukását követően Közép-Kelet Európában hihetetlen gyorsasággal, alig egy év alatt megtörténnek az eufórikus hangulatú „bársonyos” forradalmak, s a tervgazdálkodás helyébe a gazdasági bajokat orvosolni hivatott washingtoni megállapodás lép. Bár az u.n. Kerekasztal tárgyalásokon megszövegezett ideiglenes Alkotmányban belefoglalják, hogy Magyarország a szociális piacgazdaság megteremtését tűzi ki társadalompolitikai célul, szinte azonnal elkezdődik a washingtoni megállapodás ellentmondást nem tűrő piaci fegyelmén alapuló (dereguláció, privatizáció, liberalizáció) gazdaságpolitika érvénybe léptetése. Ezt a gazdaságpolitikai ’sokkterápiát’ az akkori közgazdasági réteg szinte teljes egészében felvállalja. Miközben az Antall-kormány önmagát nemzeti-konzervatív értékalapú kormánynak titulálja, a dél-amerikai típusú újkapitalizmus rendszerjellemzői egyre nagyobb, és gyorsított mértékben rögzülnek. Magas munkanélküliség, az állami/társadalmi stratégiai vagyon privatizálása, hazai termelői kapacitások és piac eltűnése, világpiaci árak, nyomott bérek, a multinacionális zárt termelői-összeszerelői üzemek megjelenése, és nem utolsó sorban a kirívó jövedelemegyenlőtlenség, valamint a szegénység és a hajléktalanság. A létbizonytalanságon kívül a lakosságot tovább sokkolja a ’semmiből’ előteremtődött vagyonok látványos keletkezése és a nyílt bűnözés: a prostitúció, a ’lánykereskedelem’, a kábítószerfogyasztás, a ’megélhetési’ bűnözés. Miközben, a vagyon és életbiztonságot szavatoló rendvédelmi és közigazgatási szerveknél jelentős átszervezések, leépítések történnek. Az újkapitalista gazdasági rendszerrel hatalomra jutott neoliberális társadalomfilozófia diadalát üli. A termelő bázisát, piacát, munkahelyét, megélhetését vesztett magyar társadalom riadtan figyel. Nem érti, csak sejti, mi is történik vele. Kiszorult a döntéshozatalból. Mert, ellentétben a környező, volt szocialista országokkal, Magyarországon nem történt meg az előző rendszer haszonélvezőinek, kiszolgálóinak elszámoltatása. Sőt, a késő-kádári hatalom második, harmadik vonalbeli elitje kiegyezik, és maga mellé veszi a hatalomba a Kerekasztal tárgyalásokon prezentált u.n. belső ’ellenzéket’.

Ennek következtében a neoliberális újkapitalista gazdasági és jogállami demokratikus rendben a civil társadalomra többé nincs szükség. Csak négy évenként, amikor retorikai dublőrök ’Isten országának’ eljöttét hirdetik meg, ha a hálás publikum rájuk szavaz. De utána, minden folytatódik a neoliberális társadalomfilozófia zászlóvivői szerint. Az „állam rossz gazda”, csak a piac és a piac képes hathatósan rendbe tenni mindent, orvosolni minden bajt. A ’piac’ viszont mindent beáraz. Alig néhány évvel az eufórikus 1988/89-es évektől, a magyar államadósság felszökik 37 milliárd US$-ra. De: nincs, vagy alig van már termelői kapacitás, másfél millió munkahely hiányzik a nemzetgazdaságból, még a hazai piac is egyre szűkül. A nemzetközi piaci részesedést egyre nagyobb mértékben a betelepedett, zárt, monokulturális termelés körű multinacionális cégek sajátítják ki. Akiknek a magyar nemzetgazdasághoz hozzájárulása kimerül (a magyar tulajdonban levő közép –és kisvállalkozások munkaerő felszívó képességéhez viszonyítva), az alacsony bérért foglalkoztatottak kis létszámú alkalmazásában.

A civil magyar társadalom hoz egy végzetes döntést. Azokhoz fordul, akik eredetileg is előkészítették a talajt a majdnem kész neoliberális újkapitalizmus számára. Az önmagát megreformáltnak feltüntető MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek adva bizalmat a kormányzásra. Abban bízva, hogy a hanyatló életszínvonalat csak azok lesznek képesek majd megfordítani, akik, korábban, szakértőkként, ’egész életüket’ a Kádár-korszak életszínvonal növekedés politikájának megteremtésében töltötték. A civil társadalom öncsonkító módon, ismét kiegyezni akart: egy elfogadható életszínvonalért erkölcsileg végleg meghasonlott önmagával. Revideálni akarta 1956-ot, a Rákosi –és a Kádár korszakokat a biztonságos megélhetésért. S a Horn-kormány beemeli maga mellé a magyarországi újkapitalizmus legelszántabb hirdetőjét, a nemzetközi nagytőke egyedüli érdekeit képviselő, kozmopolita SZDSZ-t. Jön Bokros Lajos és a csomagja, amely a lakosság terhére egy óriási arányú jövedelem átcsoportosítást hajt végre a gazdasági és pénzügyi elit részére. A külföldieknek privatizált energetikai, feldolgozóipari, vízipari, pénzügyi stb., stratégiai ágazatok áron alul kelnek el, mintegy 6 milliárd US$ értéken. Majd, Medgyessy pénzügyminiszter és Surányi MNB elnök piacosítja az. u.n. ’belső’ államadósságot, mintegy 2000 milliárd (1997-es) forint értéken. Ami, kikerülve az MNB könyveléséből, a költségvetés piaci alapú, kamatozó államadósságának részévé vált.

A civil magyar társadalom ismét egy rossz döntést hoz. Döntéshozói pozícióba emeli a kormányzati tapasztalatok nélkül rendelkező fiatal demokratákat és a kisgazdákat a már megszilárdult újkapitalista neoliberális gazdasági rendszer keretein belül. Annak reményében, hogy a fiataldemokraták hangoztatott polgári-keresztény Magyarországa valamelyest mérsékeli a neoliberális újkapitalizmus szélsőségeit, másrészt, a kisgazdák (Isten, Haza, Család) beemelésével megindulhat a vidék, a mezőgazdaság feltőkésítése, aminek segítségével a mezőgazdaság felveheti majd a versenyt Magyarország az Európai Unióba belépése után a tőkeerős, Európai Uniós tagországok mezőgazdasági termelőivel.

Az Orbán-Torgyán kormánynak 2000-ig szerencséje volt. Tartott még a világgazdasági konjunktúra, azon belül, elsősorban a nyugat-európai fogyasztói konjunktúra, ahová a magyarországi export mintegy 80%-a irányult. Ezzel is szinten tartva a foglalkoztatottságot. A konjunktúra a megnövekedett államháztartási bevételeket produkálva lehetővé tette a növekvő GDP-hez viszonyított államadósság lassú csökkentését. Mialatt, azonban, a tényleges nemzeti produktum (GNP) visszaszorulása már jelezte, hogy a magyarországi gazdasági és pénzügyi szerkezetben történt eltolódás a külföldi tulajdonú termeltetői, feldolgozóipari, beszállítói, kereskedelmi, banki-hitelező ágazatok felé a Magyarországon megtermelt profitkivitel egyre növekvő állandósulását teszi lehetővé (évi, kb. 30 milliárd US$). Miközben, a megrögzült tőkekiviteli csatornák azok, amelyek megfosztják a kormányzatot minden olyan gazdaság –és pénzügypolitikai eszköztől, amellyel élhet egy esetleges, dekonjunkturális válság esetén. A válság, viszont elég gyorsan megérkezett. Az 1997/98-as ázsiai és orosz pénzügyi válság után a 2000. évhez fűződő számítógépipari és szoftware (IT, information technology) Wall Street-i tőzsdei buborék kipukkanásával. Az Orbán-kormány (Torgyán nélkül, mire a szavazói tömegbázissal rendelkező kisgazdapárt darabokra esett szét) az előremenekülés (rossz) útját választotta. Azt vélelmezték, hogy az idegenforgalomból és a gyógyturizmusból befolyó bevételek nagyságrendben pótolni tudják a 2000. évi tőzsdei válság miatti – átmenetinek vélt dekonjunkturális hatásokat. Ami, gazdasági hatásait nézve, a 2002-es választásokig bizonyíthatja az Orbán-kormány helyes gazdaságpolitikáját a választók felé.

A másik, szintén a választásokat megnyerő szándék, az Európai Unióval megkötött csatlakozási feltételek gyors aláírása volt, Martonyi János külügyminiszter személyében, 2001 decemberében. Ez utóbbi lépés azonban visszaütött. Hamarosan kiderült, hogy a termőföld, bár eladási moratóriumot kötöttek ki, a tőke szabad áramlása c. fejezet be került. Vagyis, a termőföld az eladási moratórium lejárta után ugyanolyan adás-vétel, szabadon forgalmazható tétellé vált, mint maga a tőke/pénz. Azonban a 2001. szeptember 9.-i New York-i kettős torony összeomlása, és a USA ifj. Bush elnökségének meghirdetett világ „terrorizmus” elleni harca romba döntötte az idegenforgalomra és a gyógyturizmusra alapozott, költségvetés-bevétel növelő, gazdaságpolitikai elképzeléseiket. A kisgazda (s tegyük hozzá, a kereszténydemokrata) szavazatok nélkül az Orbán-kormány szavazói bázisa elégtelennek minősült. A MIÉP kiesését üdvözlő FIDESZ (Pokorni) az első fordulót követően megpecsételte a FIDESZ második fordulóban elért teljesítményét. A civil társadalom a rossz kihívásra ismét rossz választ adott. Győzhetett a magyarországi neoliberális újkapitalizmus kozmopolita szárnya, a legfelsőbb vezetői szinten összeolvadt MSZP/SZDSZ, előbb Medgyessy Péterrel az élen, majd egy belső palotaforradalommal, Gyurcsány Ferenccel, 2004-től.

A hazai neoliberális újkapitalizmus a közszféra magánosítására (egészségügy, oktatás) irányuló kísérlete megkezdődhetett.

A civil szféra, a szocialistaliberális kormányzat társadalombiztosítási, egészségügyi, kórház privatizációs kísérletére egy sikeres népszavazás kiírattatásával válaszolt. Egyetlen egy katasztrofális hiba történt a népszavazás tárgyában. A fenti sorokban már utalás történt a civil társadalom gyengeségét és megosztottságát jelentő, a Kádár-korszakból örökölt szociokulturális örökségre. A civil társadalom nem akarta észrevenni a népszavazás két kérdésének ellentmondását. A szocialistaliberális kormányzat mesteri módon összevonta az egész Kárpát-medencére vonatkoztatott nemzeti össztudatot megerősítő állampolgársági javaslatot és a kifejezetten, a magyarországi neoliberális újkapitalizmus egészségügyet magánosítani szándékával. A civil szféra katasztrofális vereséget szenvedett. Elárulta önön hovatartozását. A kormányzat ezt nagyobb győzelemként értékelte, mint az egészségügy privatizálására tett kísérletének elbukását. Ez a győzelmi eufória kitartott a 2006-os országgyűlési választásokig. Sem a parlamenti politikai ellenzék, sem a civil szféra nem volt képes hathatósan ellensúlyozni az előző év december 5.-ét. Függetlenül a később elhangzott választási csalásra utalásoktól, a szocialistaliberális hatalmi formáció ismét kormányzati helyzetbe került.

2006. ősze. Szeptember 17- október 23-ig. A szétforgácsolt civil szerveződések jamboree-ja a Kossuth téren. A látszat szólás– és véleményszabadság teljes körű körbejárása. A célok kitűzése a végrehajtó hatalom megszerzésének szándéka nélkül. S, amikor a hatalom lecsapott, október 23-án, kiderült, a Kossuth tériek csak néhány főből állnak.

A hatalom brutalitása mindenkit megdöbbentett.

A neoliberális újkapitalizmus képviselői elérkezettnek látták az időt, hogy az egészségügy privatizációját keresztülvigyék. Előbb Molnár Lajos, SZDSZ-es egészségügyi miniszter, majd utóda, a szintén SZDSZ-es Horváth Ágnes nevével fémjelezve. Azonban, a civil társadalom látványos összefogásával (a legnagyobb ellenzéki párt, a FIDESZ látványos háttérben maradásával) az „egészségügyi reform” címén történő magánosítási kísérlet, csúfosan megbukott, 2008. márc. 9.-én. S belebukott az SZDSZ is, amely – valószínűsíthetően – garantálta a nemzetközi, s velük szorosan együttműködő hazai tőkeérdekeltségeknek az újabb pénzforrásszerzési lehetőséget. (Az összefüggés ebben az esetben is nyilvánvaló, mint az oktatás területén. A magán egészségügyi pénztárak, magán egészségügyi intézmények, magán gyógyszergyárak szoros munkakapcsolatáról lehet beszélni. Amely kapcsolatrendszerben az állandó bevételen alapuló profithányados biztosítása a döntő. S, amely, magánjellege ellenére, ezer szállal tapad a közpénzen fenntartott Társadalombiztosítási rendszerhez.)

Az SZDSZ erőltetett kilépése a kormányból már előre vetítette a magára hagyott MSZP kormányzat politikai vergődését. Azonban, a civil szféra, egy tényleges forradalom kirobbanása nélkül, a megrögzült neoliberális újkapitalista politikai (és gazdasági) rendszeren belül tehetetlen hathatós politikai támogatás nélkül. Az országgyűlés önmagát legnagyobbá kinőtt pártja, a FIDESZ, pedig a retorikai fordulatokon kívül, mozdulatlan maradt. (A rendszer nem engedi a Parlament épületén kívüli utcai politizálást.) Ez a tehetetlenség látszódik a mai napig.

A balatonöszödi beszéd (2006. május) és a szeptember-október (2006. szeptember 17-október23.) közötti időszakban már látszódtak azok a világ pénzügyi-gazdasági válságjelek, amelyek alig 2 évvel később, a beijingi (pekingi) Olimpia után óriási erővel rázták meg a világbanki– és pénzügyi szervezeteket. Aminek nyitányát a világ addig ötödik legnagyobb kereskedelmi bankjának tartott Lehman Brothers csődje jelentette (2008. szeptember). Kifulladt az USA-ban 2000/2001-ben beindított, az ingatlanpiaci hitelezésen (ingatlanra alapozott olcsó, de eladósodottságot növelő fogyasztási hitel) alapuló, mesterséges kereslet (fogyasztást) élénkítő gazdaságpolitika. Aminek fenntarthatóságát növelte (az állami eladósodással párhuzamosan) az iraki, afganisztáni háborúk hadiipari és hadiszolgáltatás (logisztika) egyre nagyobb mértékű keresletélénkítő hatása a háborúban részt vevő országok gazdaságai számára. (S, hozzátehetjük, többlet keresletként jelentkezett a beijingi (pekingi) Olimpia megrendezésének 40 milliárd US$-ra tehető összege is.) A magyar gazdaság azonban kimaradt az iraki, afganisztáni háborúk indukálta gazdaságösztönző keresleti hullámból. Bár a Gyurcsány-kormány felajánlotta Taszárt (2005) amerikai logisztikai bázisként, Taszár ’hozzájárulása’ a helyi önkormányzati (és állami, költségvetési) bevételek növeléséhez kimerült a helyi lakossági foglalkoztatottságban (WC pucolók, körlettakarítók, konyhai segédszemélyzet). Miközben a Gyurcsány-kormánynak óriási szüksége volt tényleges bevételi forrásra a 2002 után bekövetkező nagy eladósodási hullám miatt. A tényleges befektetések helyett viszont megjelentek a magas és biztos hozamokat realizálni kívánó spekulációs „forró” pénzek. Az MSZP-SZDSZ kormány, 2006. október 23.-a után ezzel az új befektetési lehetőségeket kereső spekulatív tőke hátszéllel (ami, egyben, rövid távon megnövelte a magyar Jegybank valutatartalékát, és biztosította a hitelkamatok visszafizetését) kezdett neki újult erővel a TB részleges, az egészségügy teljes magánosításának első lépcsőjéhez. A bezárt kórházak nagy értékű ingatlanjainak felszabadításával – a későbbiekben – ezeknek eladásával újabb bevételt remélve. (Csak Budapesten: a Szabolcs utcai MÁV kórház, a VII. ker.-i volt BM kórház, a budai Gyermekkórház, vagy a Lipót mezei Elme –és Ideggyógyászati kórház).

Mint említésre került, a 2008. március 9.-i népszavazás derékba törte ezeket a terveket. A ’forró tőke’ pánikszerű gyorsasággal távozott az országból, majd a Lehman Brothers csődje után, Londonból, koncentrált támadást intézett a Gyurcsány-kormány fémjelezte neoliberális pénzügyi –és gazdasági háttérhatalom gazdaságpolitikai döntései által teljesen kiszolgáltatottá vált magyar társadalom ellen: a jegybanki valutatartalékok ellen. A teljes állami csődöt a valutaalapi, világbanki és európai központ-i banki gyorskölcsönnel lehetett csak elkerülni.

Hogy pontosan lássuk a kialakult helyzetet: a költségvetési adósság 18104 milliárd forint (58.025 milliárd €; 84.60 US$), amibe nem tartozik bele az önkormányzati, vállalati és lakossági adósság. A pénzügyi –és gazdasági világválság következtében a korábban megtelepült multinacionális cégek vagy teljesen beszüntetették magyarországi termelésüket, vagy, csökkentik azt, növelve a munkanélküliséget. A növekvő munkanélküliség csökkenti a belső keresletet, ami már kihat a kizárólag magyar piacra termelő és szolgáltatásokat végző vállalkozásokra is. A hitel teljes elapadása már jelentkezik a vállalkozói csődök számának megugrásában. Különösen veszélyesek a banki hitel ingatlanpiaci tartozások következtében előállt lakossági nem fizetési képesség növekedése, ami a külföldi valutákban (elsősorban svájci frankban) eladósodottakat érinti. És, a magyar gazdaság kettős szerkezete miatt, az euro elszámolású cégek a magyar lakosságra hárítják át az árfolyam ingadozásból származó veszteségeiket. Itt bosszulja meg magát a tavaly, 2008 elején meghozott és elhibázott pénzügypolitikai döntés, a nemzeti valutánk, a forint lebegtetéséről. A magyar társadalom, a civil szféra teljesen kiszolgáltatottá vált a külföldi spekulánsoknak.A 20. évébe lépő magyarországi újkapitalizmus megbukott. Ez az újkapitalizmus egy, a parlamentbe zárt politikai demokrácia, társadalmi rendszere (nem csak gazdasága, hanem kultúrája is) pedig a külföldi, nemzetközi tőke által irányított és ellenőrzött, elavult szemléletű, provinciális, félperifériás kapitalizmus keretein belül létezik. A rendszerváltás idején, a felülről megszervezett pártjai, az első országgyűlési választáson győztes MDF és SZDSZ a kiesés küszöbén áll, a Független Kisgazdapárt, valamint az MDF-ből kiszakadt, 2008-ban mandátumhoz jutott MIÉP kiesett. A KDNP csak „utazótársa” a fiataldemokratáknak, a FIDESZ-nek, míg az MSZMP utódpártja, az MSZP, létezésének egyik legnehezebb időszakát éli át. A politikai hatalom érdekérvényesítő képessége, hatékonysága rendkívül gyenge. Közel két évtized elmúlt egy öncélú többpártrendszer felépítésére, a polgári demokrácia jogállamiságának nevében. Azonban, a többpártrendszer fogalma sem takarja el azt a tényt, hogy a pártok taglétszáma kicsi (a parlamenti pártok össztaglétszáma kb. 50 ezer főben meghatározható), ami felerősíti a kontraszelekciót, és az érdekképviselet befolyásolhatóságát is. A kontraszelekció következtében a külföldi érdekképviseleti ráhatások sokkal erőteljesebbek, mint egy nagy létszámú párt esetében. A munkavállalói oldalon is megfigyelhető a szakszervezeti mozgalom érdekérvényesítő képességének hiánya, különösen a magánvállalkozói (magyar és leginkább a külföldi tulajdonosi) szférában. A tényleges érdekképviselet hiánya miatt fordulhatott elő, hogy alig 20 év alatt egy társadalom ilyen gyorsan kettészakadt, és kialakulhatott a lakosság egy harmadát is kitevő leszakadt, önmagába zárkózó réteg, amelyet szinte már nem lehet visszaemelni a társadalmi vérkeringésbe. Ez a réteg – átlagban – a létminimum alatt él. A maradék kétharmadon belül is jelentősek a jövedelmi különbségek, ami a jövedelemszinttel összefüggő minőségi táplálkozás kérdését is felveti. A leszakadt alsó egyharmaddal összehasonlítva a táplálkozás kérdése pedig megfoghatatlan. A reálkeresetek kb. 60%-ban elmaradnak a termelésben realizált értékhez képest, miközben termelékenységi szint megközelíti, ill. majdnem azonos a nyugati termelékenységi szinthez. A belső társadalmi kifosztás mértéke egyre nagyobb.

A civil szféra, gyakorlatilag képviselet nélkül van.

Az előző oldalakon vázolt körülmények között érte Magyarországot a világpénzügyi –és gazdasági válság. Ennek a válságnak kivédése a civil szféra vállaira hárul. A feladat, amit rendkívül gyorsan és minden területre kiterjedően kell megoldani, egy olyan, immáron humánusabb kapitalizmus és a tömegérdekeket jobban képviselő politikai rendszer kialakításának megvalósítása kell, hogy jelentsen, amely képes saját sorsát hathatósan irányítani. A jelenlegi parlamenti pártok tartalékai kimerültek. Magyarországon eljött az idő a magyar társadalom többségét, ezzel majdnem az egész nemzet érdekét képviselni akaró tömegszervezet kialakítására. Ebben a szervezetben tömörülnie kell a hazafias tőkés rétegnek, amely elismeri, hogy a magyar társadalom, jelenlegi kondíciójában nem képes a XXI. sz. kihívásainak megfelelni, a kisvállalkozói rétegnek, amely szinte kiszorul a hazai piacról és a túladóztatás terhe alatt senyved, az alkalmazotti rétegnek, amely retteg a várható nincstelenséget jelentő munkanélküliségnek, és a kistelepülések lakossága, mely egyre inkább szociálisan és mentálisan elszigetelődik a fejlettebb településektől. S nem utolsó sorban, ehhez a szervezethez kell csatlakoznia a hazafias szellemi rétegnek, amely ennek a nemzetnek a sorsáért aggódik. Ez az egyetlen egyesülési forma az utolsó lehetőség, hogy a magyar társadalom megvédje magát a világrecesszió hatásaitól, vagy legalább mérsékelje azt, s egy 5-10 éves kurzus alatt megcélozza a jelenlegi cseh/lengyel életminőségi szintet.

A mai magyar kormányzó réteg alkalmas-e kivezetni az országot a szociális válságból?

Nem. Lehetnek hasznos tagjai, de az egész réteg, erkölcse és közszelleme miatt jövőnk legnagyobb akadálya. Ez a réteg megtanulta az uralkodás tudományát, de nincs jövőképe. Jövőtlenné tette politikánkat, s túlságosan megtanulta ahhoz a hatalom élvezetét, hogy önuralomra példát szolgáltasson.

Csontos Gábor, politológus

Megjelent: Eduardo Rózsa-Flores blogján

Dikta-Túra

2009-03-17T09:09:00.008+01:00

Március 15-én ünnep volt. Persze nem nekünk, mert kinek is jó egy olyan ünnep, ahol Darth Vader-ek százai matatnak ötpercenként a táskákban, instruálják, destruálják, obstruálják és menstruálják, az ünnepelni kívánó - amúgy fölöttébb elégedetlen - népet.

Ha valakik ezt jónak vélik, azok csak a hülyék, a mazochisták és/vagy liberál-bolsevikok lehetnek. D. Gábort is ketrecek mögül bambulták a szimpatizáns emberszabásúak. Kormányunk még a sajátjaikkal sem kivételez. Micsoda kirekesztés is volna, ha a jobbikosok kapnának kordont, a libsik pedig nem. Egy polgár sem szenvedhet hiányt, mindenkinek éreznie kell a törődést. Ez utóbbiakat vannak akik élvezik és elégedettek velük. Legalábbis erről tesz tanúbizonyságot egy tegnapi vita, ahol is az hangzott el, hogy "ez a törvény, ezt kell betartani, ha pedig nem tetszik, akkor ne menj oda" - világos nemde?

De hagyjuk a perverz, mazochista, hatalomhű emberszabásúakat, fecséreltünk már rájuk elég szót, többet is mint amit megérdemeltek.

Majomparádé

Beszéljünk inkább arról, hogy Magyarországon nincs diktatúra... Még.

Elnyomás viszont van, melynek egyre inkább bontakoznak kifelé diktatórikus elemei. Sajtószabadság korlátozása, kettős mérce balra, kordonok, szabadságjogok korlátozása, démonizálás, megbélyegzés, kirekesztés, a nép negligálása. Mindez a pillanatnyilag is regnáló hatalom részéről, irányából.
Ergo: egyenes úton haladunk a diktatúra irányába.
Az ok: hatalomféltés

Ez az következménye annak Gy. Ferenc és leendő rabtársai minden lehetséges módszert megragadnak annak érdekében, hogy kussban tartsák az embereket. Vox populi vox Dei! - A nép szava Isten szava, szól a bölcs mondás, de tekintve, hogy szeretett vezéreink nem ismernek sem Istent, sem embert, így jönnek a jól bevált, korábi évtizedekből már ismert megoldások, módszerek: Kordonok, tapizás, motozás és egyéb szexuális zaklatások, életveszélyes fegyverek elkobzása, így cumis üvegbe palackozott anyatej, narancs, alma és más hasonlók, illetőleg a sajtószabadság korlátozása, kettős mérce alkalmazása balra, kordonok felállítása, szabadságjogok korlátozása, démonizálás, megbélyegzés, fasisztázás, kirekesztés, a nép negligálása. A kormány pediglen látva önnön vesztét, vergődik.
A folyó események magyarázata pedig: "A hatalom elpusztítja önmagát és mindazokat, akik visszaéltek vele, akik kihasználták, és akik félreértették."

Teendő: "A saját életetekben őrizzétek meg a dolgok egyszerűségét!" "Tudatotok jelentős része jelenleg rengeteg részlet kezelésével van elfoglalva. Azt kérném, hogy vegyétek szemügyre az életetekben lévő összes dolgot: szükségesek vagy sem? Itt most nem csak a fizikai dolgokról beszélek, hanem a mentálisakról is, a hiedelmeitekről, az életetekben szereplő összes dologról. Tényleg szükségesek? Valóban szolgálnak téged?"

Miután ezen bölcseleteket okosan végiggondoltuk, töröljük ki agyunkból a belénk vert életképtelen liberális és P.C. dogmákat, s tántorodjunk vissza, teljes büszkeségben a pre-hisztorikus énünkhöz.

Az új világ képe igen kívánatos és tetszetős. De meggyőződésem, hogy nincs szükség az elmére. Arra sem, hogy gondolatok keringjenek benne, mert annál sokkal, de sokkal több a mi népünk. Világvége helyeződött konkrét kilátásba, és ezzel egyetemben jó mélyen egy szebb, jobb és természetesebb világ elvehetetlen reménye. Ugyan ki hitte el 1848-ban, vagy 1956-ban, hogy az ember számára - aki a maga vágyait kiégetni született, és aki alapból képes a szeretet csodájára - örökké fenntartható lesz az "erősebb kutya baszik" hozzáálláson alapuló világrendszer? Ki volt az a naív, szolgalelkű állat, aki az hitte, hogy a gonoszak, a lelketlenek, a rosszak lesznek itten örökre a górék? Vagy ki hitte, hogy egyáltalán szükség van górékra? Valamennyien tudták, hogy borulni fog. Most borul. Nem majd, nem később – MOST! És ezt mi is tudjuk. Erről beszélnek a kocsmában elégedetlenkedve.

Most még békés az ominózus kocsma. De nem eléggé! Még fel kell perzselődnie párszor, hogy valóban békéssé váljon... Aktuális kérdés, hogy "Mi lesz ezeken az utcákon?", "Mi lesz a városokban?", "Mi lesz ez után?" Senki nem tudja.
Várni kell, nem lehet elmenni. Emberek között kell maradni, "készen kell állni". Velük kell lenni. A kerítés pedig: a hatalom hatalomvágya. Az emberek dolgoznak, iskolába járnak, remélve, hogy kapnak némi alamizsnát, hogy azt aztán elkölthessék. Ez afféle megalkuvás a hatalommal, olyan, mint a Trabant, balatoni nyaraló és a 3,60-as kenyér. Ha kussolsz, nem bánt a hatalom. Ha lázadsz, akkor kapsz a pofádra. A pénzed pedig költsd. És tényleg ezt kell tenni. Utazzunk, együnk jókat, fordítsuk a pénzt magunkra. Az élményekkel nyerhet még a legtöbbet rajta az ember. De gyorsanhamar. Mert maholnap már nem lesz mivel utazni, étterembe járni... a hatalom megalomániája kicsúcsosodik, a nép méginkább sarokba szorul és jön a vízözön.

Aztán a "Szép Új Világ"... Helyesebben régi-új. Mert az ember olyan sok szépet létrehozott azért. A jó emberek (mert az ember jó, csak a hatalom rossz) eleddig mindig felhasználták és kiverekedték a lehetőségeiket, hogy csodás, szeretetből fakadó, tisztességes dolgokat alkossanak. Nézzük meg őstörténetünket, tekintsünk vissza őseink szellemiségére, nézzünk magunkba. Még a rossz is jó szándékkal indul. És a jó nem veszhet el.

A helyzet megoldása pedig ránk var, ez a mi feladatunk, helyettünk nem fogja megtenni senki.

Kérem tisztelettel, a helyzet nyilvánvaló, diktatúra van kibontakozóban. Ha jó a helyzetfelismerő képességem, akkor ennél nyilvánvalóbb jele ennek az állításnak csak a statárium bevezetése lehet a későbbiekben. Így március 15-e elmúltával talán jogos lenne végre feltenni magunknak 161 évvel ezelőtti kérdést: "Rabok legyünk, vagy szabadok?"

Nos ez a kérdés, úgyhogy marha jó lenne, ha végre választanánk. Gyorsan, keményen, expeditíven.

(fotó: index)

Teremtsünk divatot

2009-03-17T09:02:00.002+01:00

12 pont: Újratöltve

2009-03-15T07:49:00.004+01:00

1848 óta nem volt ennyire aktuális a Márciusi Ifjak által megfogalmazott 12 pont. Pártunk és kormányunk ugyanis - elődeivel karöltve - a módszerváltás óta oly’ mértékben züllesztette le a már a XIX. században is kívánatos intézkedéseket, hogy követelésük mostanra újra aktuálissá vált. A jelenkori Magyarországon az alapvető emberi jogok terén a XIX. századot éljük. Ha viszont e téren még mindig - vagy újfent - az 1800-as években járunk, akkor az a kérdés is felmerülhet, hogy mi újság a jogok egyéb területein, nem beszélve a többi tényezővel, ami egy nemzet, egy ország, egy polgár életét teszi élhetőbbé, szabadabbá, jobbá? Tetszettünk volna forradalmat csinálni?

Lássuk tehát mit követeltek a 161 esztendeje volt márciusi forradalom fiai, hazájuk védelmében, jogaik kiváltásáért:

Mit kíván a magyar nemzet.

Legyen béke, szabadság és egyetértés.

Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.
Felelős ministeriumot Buda-Pesten.
Évenkinti országgyülést Pesten.
Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
Nemzeti őrsereg.
Közös teherviselés.
Urbéri viszonyok megszüntetése.
Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.
Nemzeti Bank.
A' katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a' külföldieket vigyék el tőlünk.
A' politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
Unio.

Egyenlőség, szabadság testvériség!

Hozzunk hát néhány példát, hogy megtudjuk, mi változott, mi teljesült. Ezzel egyidejűleg fogalmazzuk meg követeléseinket is, annak haladéktalan teljesítésére pedig kötelezzük a mindenkori hatalmat.

Ma is kívánjuk az egyes pontot. A jelenlegi média a hatalomtól függ és részrehajló. Bayer Zsolt „Betelt a pohár” cikke óta pedig tudjuk, hogy a cenzúra Magyarországon újfent működik. Tehát kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.
A kettes pontot is újra követelni vagyunk kénytelenek. Felelőtlen gazdaság, felelőtlen politikai, Őszödi beszéd, trükkök százai. A magyar kormány 7 esztendős kormányzása alatt nem tett egyebet, mint felelőtlenül tovább adósította el az országot, adta el annak szinte mindenét és kormányzott a többségi társadalom akaratának ellenében. Ergo követeljük a felelős ministeriumot Buda-Pesten.
Egy pont a „demokráciának”. Országgyűlésből van bőven.
Négyes pontunk esetében csak az utóbbi valósult meg, az is részrehajlóan. Ki(k)nek a részére hajlik, ne firtassuk. Mivel mi nem hajlunk részre, így a vallási egyenlőség e követelésben továbbra is benne foglaltassék. Elnézve azonban 2006-os eseményeket, az abból következő koncepciós pereket, a rendőrterroristák kézre kerítésének elmaradását, joggal követeljük a törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben. Számos példa, vádiratok és perek ezrei állnak még ezen követelés meg nem valósulásának igazolása mellett.
Elnézve a közbiztonság állapotát, a követelés indoklása talán nem szükséges. Követeljük a nemzeti őrsereg haladéktalan felállítását.
Hiány van a hatos pont megvalósulásában is. A közös teherviselés ugyancsak százezer számú példájának nélkülözése mellett csupán a politikusok fizetését és költségtérítési kedvezményeit, illetve a multi- és transznacionális vállalatok adókedvezményeit említjük a magyar KKV szektorral szemben. Magyarországon nincs, ezért követeljük a közös teherviselést.
Esetünkben úrbéri viszonyokról már nem beszélhetünk. Azonban robotról, dézsmáról, pénzzel és ajándékkal történő fizetésről viszont igen, amivel a „uraknak” tartozunk, cserébe némi földért. Így átvitt értelemben, de most is követeljük az urbéri viszonyok megszüntetését.
Ugyancsak a 2006-os eseményekre utalva követelünk esküdtszéket és képviselet egyenlőség alapján.
Két pont a „demokráciának”, létezik a Nemzeti Bank. Bár annak a működésével kapcsolatos követelések legalább újabb 12 pontot igényel.
A' katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a' külföldieket vigyék el tőlünk. Katonáink többek között Afganisztánban teljesítenek szolgálatot, megfelelvén az idegen érdekeknek. Ezért követeljük a 12 pont 10. követelését.
2006. Koncepciós perek, elítéltek, politikai foglyok. Indoklás ebben a követelésben sem indokolt. Ezért követeljük, hogy a' politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
Az oszmán hódoltság következtében a késő középkori Magyarország három részre szakadt és megalakult az önálló Erdély (1541). A törökök kiűzése után a Habsburgok Erdélyt nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem külön fejedelemségként kezelték. 12. pont Erdély és Magyarország egyesítését követelte, amelyet az erdélyi országgyűlés 1848-ban meg is szavazott. A szabadságharc bukása után visszaállították Erdély korábbi státuszát, az egységet a kiegyezés (1867) hozta meg. A sajnálatos II. világháborús események, illetve az azt megelőző Trianoni békediktátum szétszakította Magyarországot, autonómia, visszacsatolás, azóta sem történt. Éppen ezért követeljük az Unio-t, de ezúttal nem az európait, hanem a Magyar Nemzeti Uniót.

Az 1848-as 12 pontból tehát kettő valósult meg hellyel-közzel. Talán elgondolkodhatunk azon, mivé is lett az, amiért 161 éve elődeink a vérüket áldozták a Hazájukért és a jövő generációiért.

Az a bizonyos csecsen zászló

2009-03-13T20:12:00.004+01:00

Eduardónak, barátsággal

Hogyan jutottunk idáig?

Kezébe vette a géppisztolyt és végigsimított csövén. Hatvan centiméter hosszú hűvös acél, negyven centiméter a visszacsatolható tus. Harminc töltény a tárban és újabb harminc a fordítva hozzáerősített tartalékban. Szükség esetén másfél másodperc alatt fordítod meg a tárat. És hatvan lövést adhatsz le tizenöt másodperc alatt.

Soha senki nem mérte le.

Elmosolyodott. Aszlannal nézett szembe: sápadt, szakállas arcán veríték fénylett. Valahol hátulról jajgatás hallatszott. Aszlan bólintott, majd lehunyta szemét, és hátát a falnak támasztotta.

Az ablakhoz fordult. Kinn, a négyzet alakú téren, a legázolt virágágyások között páncélozott autók álltak, körülöttük, mögöttük terepruhás katonák kerestek fedezéket.

Az ellenség.

Ismét Aszlanra nézett, aki csőre töltött, majd a fegyvert az ablakkeretre támasztva lőni kezdett. Ütemes, otthonosan kattogó zaj töltötte be a helyiséget, bakancsára üres töltényhüvelyek hullottak.

Felkapta fegyverét, és ő is az ablakhoz fordult. A géppisztoly ritmusába más, kinti fegyverek csattogása hasított bele, vakolat és üvegcserepek hullottak rá. Lövés nélkül visszahátrált a fal mögé.

Aszlan hanyatt feküdt, a kezéből kiesett fegyveren. Mögöttük a falon zsinóregyenes, kerek lyukakat ütöttek a lövedékek.

Hét egész hatvankét milliméter nagyságú lyuk tátongott Aszlan homlokán, feketére égett körvonallal. A göndör haj alól bíborvörös vértócsa terjedt a hajdan fényesre csiszolt parkettán.

Egyre nagyobb folt.

A másik ablaknál Muszil, a következőnél Ahmat. Leengedték fegyverüket, és szó nélkül nézték Aszlant.

A vakolat hullott, a golyózápor akár az óraketyegés.

Az átlőtt bajtárs feje alatt egyre nagyobb tócsa gyűlt a vérből. Sűrűn, sötéten, vörösen.

Piros.

Az épület megrendült: valamelyik emeletet aknákkal lőtték. Magához szorította fegyverét és újra az ablakhoz állott. Aztán féltérdre ereszkedett, és a géppisztoly csövét az ablakkerethez támasztotta. Aszlanra gondolt, és a kiképzésen mondottakra: fegyver, kéz, ember. A három együtt működik.

Könyökével az ablakkerethez támaszkodott, a géppisztolyt vállához szorította, és célba vette az egyik páncélautó mellett térdelő katonát. Keserű, fémes ízt érzett szájában, legyűrte a feltörő hányingert, aztán lassú mozdulattal kibiztosította a géppisztolyt.

Első a fegyver. Nem reszket. Kettő a kéz. Nem reszket. Három az ember.

Három a magyar igazság.

Irányzék, célzószeg, katona.

Meghúzta a ravaszt. A fegyver visszaütött vállára, és mintha lassítva látta volna, a páncélautó melletti katona eldőlt, kitárulkozott a következő golyóknak.

Embert öltem, gondolta. Felállt, az ablakkeretet kitöltötte teste. Végignézett a harckocsikkal tele téren, a terepruhás katonákon, majd tovább, a füstölgő városon. A hegyeken. És a hegyek fölött gomolygó, bársonyos, puha bárányfelhőkön.

Fehér.

Az eséstől magához tért. Ruszlan feküdt rajta, az ugrás lendületétől összepréselődve. Az ablakkeretből szilánkok szakadtak ki a pergőtűzben. Ruszlan feltérdelt, üvöltött valamit, aztán állánál fogva megragadta fejét és homlokon csókolta. Fegyverét újra a kezébe nyomta, és visszaállt az ablak mögé.

Valahonnan egy sisak gurult közelébe. Fejére tette, és óvatosan kilesett az ablakon. Térden állva nézett ki a térre, ahonnan tűz alá vették őket, és amely két napja otthonuk volt, börtönük és a szabadság ígérete. A teret nézte, amely valamikor egy sosemvolt ország főtere volt, és többé sosem válik azzá.

Valahol fejük fölött ott lobogott a zászló. Ezért folyt a harc, és ezért harcolt az épületet, az egykori országházat védő harminckét ember. Az elnök meghalt. Az ország elesett, és a világról már jó ideje hogy semmit nem tudtak.

Harmincketten voltak, majd harmincan, huszonkilencen, huszonnyolcan, és mintha soha nem akart volna megszűnni hátuk mögül hullani a vakolat.

Hogyan jutottunk idáig?

Valami iszonyú erő a falhoz vágta, és süket csend ereszkedett a világra. Vörös, bíbor felhők vonultak szeme előtt, amelybe fehéren hasítottak a fájdalom csíkjai – és csend, néma csend, miközben üveg-, és faltörmelék záporozott testére.

Amikor újra felnézett, terepruhás katona állott előtte. Kezében rászegezett karabély, és arcán az otthonos, jólismert kifejezés, az álarc, amely alatt nincs könyörület és nincs kegyelem: a katonák arca, amilyet csak keleten lát az ember.

Megmozdította fejét, és noha nem hallotta, érezte a csigolyák száraz reccsenését. Megkönnyebbült, egy önkéntelen mozdulattal megemelte magát, és a falhoz támasztotta hátát.

Vele szemben mozdulatlanul állott a katona és a puskacső.

Arcán nedvességet érzett. Felemelte kezét, és végigsimított szakállán. Sűrű, sötét vért látott kezén, és ajkában érezte a sós ízt.

Szemébe nézett a katonának, majd lassan, nagyon lassan odanyúlt, ahol a derékszíjon a pisztolyának kellett lenni.

Valószínűtlenül éles fájdalom robbant át fején, és miközben végképp elernyedt teste, az ablakon át újra a hegyeket látta, és a hegyeket övező fenyveseket. A fenyőket, amelyek vigasztalóan olyanok, mint otthon.

Zöld.

(György Attila novellája)

Kaszt/Rendszer

2009-03-11T20:44:00.007+01:00

A kaszt - mint közismert - a jogok és/vagy előjogok öröklődésén alapuló, igencsak zárt társadalmi csoport. Az egyes történelmi korokban az egyes társadalmak legfelső, legtöbb előjoggal rendelkező rétege (lásd: arisztokrácia) a kasztra jellemző vonásokat viselt magán, de a társadalom legalávetettebb csoportjai is elkülönülhetnek kasztként (például a burakuminok Japánban, vagy a polgárok Magyarországon). Emellett ismertek olyan kultúrák, amelyekben a társadalom egésze szigorúan elkülönülő kasztokra tagolódott vagy tagolódik (például indiai kasztrendszer és a magyar demokrácia). A világ különböző részein meglévő kasztokat egyaránt jellemzi az alacsony társadalmi mobilitás, az endogámia (Gyurcsányhoz Dobrev, stb.) a meghatározott foglalkozás vagy megélhetési forrás, és a kasztbeliek identitását erősítő kulturális vagy ideológiai háttér.

A kaszt szó végső soron a "nem, nemzetség; faj, fajta" jelentésű portugál casta szóból vált nemzetközi kifejezéssé, s így került be a magyar nyelvbe, illetve köztudatba, s tölt be ott azóta is jelentős szerepet. Liberális körökben persze nem illik ilyenekről beszélni, mert, hogy is festene, ha egy igaz szó is hallatszana amott?

A tény, azonban tény: Magyarországon kasztrendszer van.
Mindannyian tartozunk valamelyik kaszthoz. Munkás, polgár, konzervatív, liberális, proli, értelmiségi, kegyelt, kegyvesztett, egyenlő és egyenlőbb. Ez alól függetlenedni nem lehet, a kérdés csupán az, hogy hová kívánunk sodródni. Ez pediglen már lelkiismereti és erkölcsi kérdés, ami manapság igen relatív, hála az értékek relativizáló, a társadalmi szabályok liberalizáló modern, nyugati-demokratikus rendszernek.

Régen ezt a kérdést egy mezei hasonlattal intézte el a művelt, imígyen: van, aki kurva és van, aki nem. Ezen kérdéskört a klasszikus és alapvető erkölcs, moralitás íratlan szabályaival tudjuk megválaszolni: Kurva, aki megalkuszik, alapvető erkölcsi és morális értékeit sutba vág és azokat a materiális és hétköznapi, pillanatnyi haszon és örömforrásokra cseréli, hogy abban sertésként tobzódhassék. Hogy mik is ezek, azt talán nem is érdemes tárgyalni, hiszen aki, ezen alapvető erkölcsi és morális értékekkel nincs tisztában, az vagy liberális, vagy kommunista, vagy ügyvéd, netán Gy. Ferenc.

A kalapos nő óta tudjuk, milyen egy politikai örömlány, ebből fakadóan a politikai prostitúció kasztja. Ismerjük a mónikasó kasztját, a kuruc kasztot, a coccialista kasztot, a fiataldemokratapolgárijobbközép kasztot és még ki tudja mennyi egyebet. Járunk a villamoson, az utcán és lépten nyomon különböző kasztbeli emberekkel (vagy éppen állatokkal) találkozunk, érintkezünk velük, csodálkozunk azon, hogy lehet olyan.

A "civilizáció" egy ilyen összetett társadalomban nem csak a társadalmat magát, hanem egyszersmind annak kultúráját is jellemzi. Minden társadalom eszmék, szokások és művészetek egyedi halmazával, sajátos kultúrával rendelkezik, akár civilizáció, akár nem. Tessék mondani, vannak ma a fentiekből számottevően Magyarországon? Mármint olyan igazán jelentősek, akik nem a föld alá vannak űzetve. Nos, éppen ezért mi bátran soroljuk befelé magunkat az "akár nem" típusba. Hogy miért van ez és mi ennek az oka, az újfent csak az alapvető morális és erkölcsi kérdések feltevésével és megválaszolásával válaszolható meg.

A "civilizáció" alap esetben szövevényes és egyedi kultúrát jelöl, írást, művészetet, építészetet, szervezett vallást és összetett szokásokat. Magyarország ezen egyediségekkel bőséggel rendelkezik, tekintsük végig a hamisítást és a manipulációt nélkülöző történelmi feljegyzéseinket. Egészen addig rendelkezik ilyen szövevényességgel és egyediségekkel, amíg egy idegen hatalom rá nem telepszik és el nem kezdi arra ráerőltetni saját, idegen, göthös, lábszagú és neo-barbár "kultúráját", elnyomva, megmásítva a gazda-kultúra sajátosságait. Azelőtt az ilyesmit 1922-től Szovjetuniónak nevezték, ma Nyugati Demokráciának, leánykori nevén liberalizmusnak. A liberalizmussal együtt pedig automatikusan jön a modern gazdasági és társadalmi kasztrendszer.

A kasztrendszerről elmondható, hogy az általános gazdasági-társadalmi fejlődés legfőbb féke a világban, ezt a liberalizmus a társadalomba mélyen beültette, beitatta az egyenlőtlenség merev gondolkodását, burkolva az egyenlősdi és az egyenlőség hamis hangzatosságaival. A társadalom döntő többsége egy liberális demokráciában a mások kiszolgálásának szükségszerűségét, mint megtámadhatatlan törvényt, a teljes kitaszítottság elleni küzdelem hiábavalóságának tényét, reménytelenségének hitét, a társadalmi munkamegosztás és immobilitás rideg rendszerét látja.

A liberális kasztrendszer merevségét és abszurd törvényeit, annak alapvető és szigorú szabályozása jellemzi legjobban. Ezeket mindennapjainkban tapasztalhatjuk, a szabad piaci verseny dogmájától kezdve, a heterók, buzik, leszbikusok és transz-szexuálisok egyenjogúságán keresztül, a drogok liberalizálásán át, a nacionalizmus és a hagyományos, klasszikus értékrendek tagadásáig és démonizálásáig bezárólag.

E szellemi és ideológiai feladatokat a liberális értelmiség látja el elsősorban, amely apukájától, a kommunizmustól tanulta a pumpolás és az agymosás kifinomult taktikáját. Ők mondanak, a nép hallgat, aki pedig ellenvet, az szélsőséges és miegyéb. Plusz feladatként érdemes összevetni a liberális elméletet és a gyakorlatot, higgyék el, megéri. A liberális értelmiség tehát az uralkodó kaszt bíráskodója, vezetősége a gazdasági és politikai oligarchák.

Ex chatedra dogmák:
Egyenlőség, szabadság, testvériség.

A gyakorlatban ez a következő kiegészítő paragrafusokat tartalmazza:
Egyenlőség (liberálisok előnyben), szabadság (liberálisok előnyben), testvériség (aki ellenszegül, kitagadtatik a társadalomból)

Ezekből fakadóan jól kirajzolódik a Mein Kampf-ból ismert ellenségkép kipécézésének taktikája, vagyis az "aki nem liberális, az náci" teória. Mert hát jól ismerjük, mikor a Magunkfajták kasztjából valaki összekülönbözik a Magukfajták kasztjának egy tagjával, és a Magunkfajta megpróbálja megérteni a Magukfajták azon álláspontját, hogy ugyan mitől is egyenlő vele egy narkós buzi, aki néha tizenéves kislányokkal is hetyeg. Mikor azonban az ilyen (és ehhez hasonló) kérdés felmerül, automatikusan bekapcsol a liberális védekezési mechanizmus és szegeződik is a Magunkfajta bélinek a kérdés: "Miből gondolod, hogy neked van igazad?" E kérdésre ismételten csak az alapvető morális és erkölcsi kérdések feltevésével lehet válaszolni. Feltéve természetesen, ha van valakinek még türelme feltenni ezen kérdéseket, és még nem harapta át addigra az illető torkát.

A kasztok vezetéséről és a bíráskodásról feltétlenül szót kell még ejteni, hogy a kép valamennyire is kerek legyen.

Minden kaszt saját törvényeinek rabja, önállóan, minden más kaszttól függetlenül irányítja azt, bíráskodik a tagok felett, ha valamelyik tagja a kaszt törvényei ellen vét, és felügyeli a kirótt penitencia teljesítését, esetleg végrehajtja azt. Mivel azonban az egész jelenlegi rendszer a liberalizmus szülötte és mindenki más fölött állnak, minden kaszt életébe beleszólásuk van. A legfőbb kaszt vezetése, önkormányzata jobban szervezett az alsó rétegekben. Ismert olyan megoldás is a kivételezett kasztoknál, hogy a nagycsaládok fejeiből áll a tanács. Ilyen esetben vagy öröklődik a képviselet vagy megüresedés esetén egy életre, választják meg az utódot. A közösséget - és így természetesen a közgyűlést - a kaszt 'headman'-je (feje) vezeti, speciális esetben, egy személyben látja el a vezetéssel járó összes funkciót.

Törvény: a legfőbb kaszt prominenseinek szava szent. Ne okozzon különösebb meglepetést senkinek, ha az egész kaszt ügyeivel foglalkozó tanács csak ritkán kerül döntési helyzetbe. Vannak vidékek, elsősorban délen, ahol a headman diktatórikus, korlátlan hatalmat élvez.

Végül is tehát újfent oda lyukadunk ki, amit a látnok Orwell megírt: Mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Manapság a kurvák, a megalkuvók, a klasszikus és természetes értékeket tagadó egyedek a legfelsőbb kaszt tagja. Ők állnak legfelül, tisztaságuk és érinthetetlenségük abszolút, mindenki csak őutánuk következik. Ők mondhatnak, mi kedvük szerint való, de az egyenlők csak különös gonddal és odafigyeléssel tudathatják másokkal gondolataikat.

Zárva a kasztrendszerről írt soraimat megjegyezném, hogy a jelen és múlt idő jól tükrözi azt a bizonytalanságot, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy a hagyományok, tabuk tartják magukat a mai napig és, hogy melyeket söpört el a törvény ereje, a gyors gazdasági összeomlás, aminek kegyetlen erővel kell rombolnia a tabukat.

Az indiai gondolkodók azt mondják, hogy a papok taszították ki az alantasokat a társadalomból. Gautama (Buddha) két és fél évezrede ugyanezzel a nyomorúsággal szembenézve rájött, hogy a kasztrendszer a fertő legfőbb oka. Majd a modern India nagy gondolkodói, Mahatma Gandhi és Rabindra Nath Tagore is erre a következtetésre jutottak, Ha lenne is igazság-tartalma a kegyetlen elnyomást, a nyomorúsággal indokló teóriának, az évtizedek alatt el kellett volna jutnia az elnyomó gépezetnek arra a felismerésre, hogy annak konzerválása, a végtelen kizsákmányolás az egész társadalom fejlődését gátolja és kizsigerel mindent, amire az épülhet. Az, hogy a kasztrendszer a napjainkig is a legfőbb törvény maradhatott - és ennek összes következménye -, az a magukat "felsőbbrendűnek" tartott rétegek bűne.

Irodalom: Arthur Maurice Hocart: Caste; Solomon Selvam: Caste and class in India in the late 20th century.

Vajnait felmentették, Szálasit fel kell dolgoznunk

2009-03-10T13:59:00.008+01:00

Hír:

A jogerős ítéletet megváltoztatva felmentette Vajnai Attilát, a Magyarországi Munkáspárt 2006 elnökhelyettesét az önkényuralmi jelkép használatának vétsége miatt indult eljárásban kedden a Legfelsőbb Bíróság. Mit sem számít persze, hogy a társadalom egyes rétegeiben félelmet kelthet a 100 millió áldozatot követelő gyilkos rendszer jelképe.

Furcsa dolog ez. Felháborodásunk végtelen, ezen döntés elfogadására még a demokrácia sem lehet ok. Demokráciában ugyanis nem lehet önkényuralmi jelképekkel flangálni. De ha már így alakult, akkor legyünk politikailag korrektek és kérjük erre a Legfelsőbb Bíróságot, illetve a politikusokat, vezetőinket. Álljon ennek érdekében itt egy írás 1997-ből, az igazságosság és az egyenlő mérce jegyében. Mert egy demokráciában ez mindenkit megillet ugyebár:

Tragikus sorsú nép vagyunk, évszázadok óta nem tudjuk a szükséges időben és helyen eltemetni halottainkat; Nagyjaink egy része száműzetésben vagy más, méltatlan körülmények között halt meg. II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, Zrínyi Ilona majd kétszáz évvel halála után került csak magyar földbe. 1945 után is sok igaz magyar halt meg emigrációban és került szándéka ellenére idegen földbe. Az 1945-ben felülre került, idegen érdekeket szolgáló hatalom, több ezer magyart gyilkoltatott meg, majd ásatott el. Köztük államfőt, miniszterelnököket, minisztereket, tábornokokat, tudósokat. Sokukról ma sem tudjuk, hol fekszenek. Nem adatott meg nekik a tisztességes eltemetés lehetősége. Amilyen igazságtalan volt velük szemben a bírósági eljárás, ugyanolyan tisztességtelen a holttestükkel való bánás is.

Ferencz József és Haynau még megengedte az aradi vértanúk tisztességes eltemetését. Az 1945-ben hatalomra került győztes, antifasiszta, "humanista" hatalom nem. Valószínűleg, mert félt a nemzettől. Félt, hogy kegyhelyek lesznek a sírok. Ahogy talán attól is fél mind a mai napig, hogy e gyilkosságokért egyszer lesz felelősségrevonás. Ami teljesen indokolt lenne.

A helyzet azóta is szinte változatlan. Egy olyan hatalom uralkodik ötvenkét éve az országon, amely az emberiség legalapvetőbb normáinak betartásától is retteg. De emlékezzünk Horthy Miklós kenderesi temetésének körülményeire is, hogy gyalázkodtak a humanisták, az emberi jogok védői, a toleránsok! Pedig minden halott elemi joga, hogy tisztességgel, lehetőleg szerettei, tisztelői jelenlétében eltemessék. A halottak esetében nem szabad, hogy számítson bármilyen személyes vagy politikai indulat. Ezt a szabályt, ezt az ősi törvényt csak ritkán szegték meg korábban. Azok pedig, akik ezt tették, azokon vagy utódaikon átok ült. A magyar történelemben ritka az ilyen elvetemültség.

A kommunizmus, illetve a liberalizmus világszerte történt 1945-ös totális hatalomra kerülése e téren is nagy – negatív – változást hozott. Az 1956 után meggyilkolt hazafiakat néhány éve jelképesen újratemették. De mi van az 1945-56 között legyilkolt hazafiakkal, a „háborús bűnösökkel”? Néhányukat (Bárdossy László, Jány Gusztáv) már „rehabilitálták”. Viszont a többieket is, ugyanolyan mondvacsinált vádak alapján, ugyanazok a bírák ítélték el. Velük mi lesz?

Meddig lesznek még jeltelen sírban, ha egyáltalán ott vannak?

Az 1956 után ártatlanul kivégzettek jelképe Nagy Imre lett, és ebben kemény kommunista manipuláció rejlik. Mert például Mansfeld Péter vagy Tóth Ilona autentikusabb jelkép lenne.
Az 1945-56 között politikai okokból kivégzetteknek szimbolikus alakja viszont csak Szálasi Ferenc lehet. Ő a nemzetvezető, a rangban legelőkelőbb, a „sátán”, az „ördög”. Külön elgondolkodtató, hogy ő az utolsó államfő, aki még ezeréves szokásaink szerint lett beiktatva, s a Szent Koronára tette le az esküt.

Van tehát egy bűnös-bűvös név a magyar közgondolkodásban. Van egy híres-hírhedt, ezerszer áldott és átkozott név: Szálasi Ferenc. Ő a tabu, a feldolgozatlan, a feldolgozhatatlan, a kibeszéletlen és a kibeszélhetetlen. Ő az, akit csak gyalázni szabad, ő az, akivel szemben tilos a tárgyilagosság.

Szálasi tehát egyelőre emészthetetlen, de ennek ellenére nem lehet megkerülni, sem kitörölni a múltból.

Együtt kell vele élni. Akkor viszont miért nem lehet tárgyilagosan viszonyulni hozzá?

Szálasi részünk, része a magyar történelemnek. Fel kellene tudni dolgozni őt. Talán példát lehetne venni az olaszoktól. Ott Mussolini nem okoz ilyen problémát. Nincs úgy ördögiesítve, mint nálunk Szálasi. Ugyanolyan történelmi alakja az olasz múltnak, mint Garibaldi vagy Mazzini. Özvegye élete végéig nyugdíjat kapott az olasz államtól. Míg a néhány éve elhunyt Lutz Gizella sok év börtönbüntetést kapott csak azért, mert alig két hétig Szálasi Ferenc felesége volt. De a románok vagy a szlovákok is feldolgozzák múltjuk egy részét (Antonescu, Codreanu, Tiso, Hlinka stb.)

Mert ők sokkal inkább törődnek a nemzetük lelki higiéniájával, mint mi.

Szálasit helyére kell tenni. Ennek első lépcsőfoka pedig vele szemben is a minden embert, halottat megillető jog teljesítése. Szálasit (és a többieket) tisztességesen el kell temetni. És el kell temetni mindenkit, akit 1945 után politikai okokból kivégeztek. Függetlenül attól, hogy jogtalanul vagy „jogosan”. Törvényesen vagy törvénytelenül. És függetlenül attól, hogy ki mit gondol róluk. Joga a mérlegeléshez csak az utókornak és a történészeknek van. A halottak tisztességes eltemetése viszont ősi jog és kötelesség.

Horn Gyula Kádár Csermanek János temetése előtt két hónappal jelentette ki a MÚOSZ székházában: „Minden olyan magyar politikusnak kijár a kegyeleti jog, aki hatással volt a magyar történelem alakítására...” – Talán fel lehetne őt kérni, hogy hátralevő idejében vesse be befolyását e kérdés megnyugtató lezárása, érdekében.

Új nemzedék 1997. április 20.

Demokratikus és a kettős mércét nélkülöző országunkban ezért reméljük, hogy senkit nem fog érzékenyen érinteni, ha horogkereszttel, vagy nyilaskereszttel fogunk tetszelegni a mellünkön. Nem szimpátiából fogjuk viselni, pusztán a politikai egyenlőség megőrzése végett...

Ötven év kommunista terror. Szabadságot Tibetnek!

2009-03-10T12:17:00.008+01:00

Tibetben ötven éve feszültség van. Kína tibeti és főleg tibetiek lakta nyugati részein egyre nő a feszültség, ahogy közeledik március 10-e. Kedden lesz ötven éve, hogy a tibeti függetlenségi fölkelés megkezdődött, amit Kína kíméletlenül levert, és emiatt a dalai láma kénytelen volt elmenekülni szülőföldjéről.

Az idei újévet sokan nem fogják ünnepelni Tibetben, részeként a passzív ellenállásnak. Az ünneplés helyett idén a tibetiek a tavalyi március 10-i Loszárkor megtartott demonstrációk áldozataira emlékeznek majd.

Tibet történelme során valaha független ország volt, több különböző királyságra és államra felosztva, egy része pedig Kínához tartozott bizonyos ideig. Napjainkban a Kínai Népköztársasághoz tartozik, míg egy kis része, a kínai kormány és néhány másik ország, valamint szakmai és civil szervezetek szerint India ellenőrzése alatt áll.

Tibet egyesülése elsőként Szongcen Gampo ideje alatt valósult meg a hetedik században. A dalai lámák - Tibet spirituális vezetőinek kormányzata - névlegesen uralták a tibeti régió egy nagy részét különböző időkben, kezdve az 1640-es évektől egészen a Kínai Népköztársaságba való beintegrálásáig az 1950-es évekig. Ez idő nagy része alatt a tibeti adminisztráció a Csing-dinasztia által uralt kínai birodalomnak volt alárendelve. A Csing-dinasztia bukása után a dalai láma 1913-ban kinyilatkoztatta Tibet függetlenségét, azonban Tibetet más országok nem voltak hajlandóak független nemzetként elismerni. Annak mértéke kapcsán, hogy a régenseknek mennyi hatalommal bírtak, fontos megjegyezni, hogy a tizennégy dalai lámából ténylegesen csak három uralkodott Tibetben; a régensek uralma az 1751 és 1960 közötti időszak csaknem 77%-át tette ki. A kommunista Kína ellenőrzése alá került Közép- és Nyugat-Tibet (a tibeti területet a dalai láma uralta), miután az döntő katonai győzelmet aratott Csamdoban 1950-ben. A dalai láma Indiába menekült 1959-ben, és létrejött a Tibeti autonóm tartomány 1965-ben.

1949 október 1-jén befejeződik a kínai polgárháború és kikiáltják a Kínai Népköztársaságot.

1950-ben tárgyalások kezdődnek a pekingi kormány felszólítására Tibet csatlakozásáról. Miután ezek eredménytelenül végződnek, október folyamán kínai fegyveres csapatok vonulnak Lhászába, ahol a helyiek fegyveres ellenállást tanúsítanak. A veszélyhelyzet miatt nagykorúvá nyilvánítják a 14. dalai lámát, Tendzin Gyacót (tib.: Bsztan-‘dzin rgja-mcho), aki kíséretével együtt az indiai határ közelébe menekült. 1951-ben a csamdói konferencián a kínaiak az együttműködő tibetiekkel kimondják Tibet „békés felszabadítását”, és közeledést ajánlanak a dalai lámának, melyet ő elfogadott, s küldöttséget küldött Pekingbe, melynek eredményeként megszületett a „tizenhét pontos egyezmény”, amit a kínai központi kormány és a helyi tibeti kormány nevében a tibeti delegáció május 23-án aláír. A fegyveres invázió kezdete óta az indiai határ közelében tartózkodó dalai láma 1951. augusztus 17-én érkezett vissza Lhászába. Szeptember elején Wang Jimei vezetésével több ezer kínai katona vonult be a fővárosba, őket később további 20.000 katona követte. Ezek után meg kellett oldani a katonák elhelyezését és élelmezését. Noha a „17 pontos egyezményben” a kínai vezetés leszögezte, hogy gondoskodni fog a katonák élelmezéséről, az idő múlásával egyre inkább a helyi kormánytól követelték a probléma megoldását. Ennek következtében összeomlott a gazdaság, a raktározott élelmiszer mennyisége vészesen apadni kezdett, és így az addig nem tapasztalt infláció is a magasba tört. 1950-ben Tibet „primitív” országnak számított, feudális társadalmi struktúrával és pre-indusztriális gazdasággal. A kínaiak úgy emlegették Tibetet, mint a „három nagy hiány” (üzemanyag, kommunikáció, emberek), és a „három bőség” (szegénység, elnyomás, a vallási és lelkiismereti terror) országa.

1955 után kezdték megszervezni a kommunista oktatási rendszert Tibetben. 1957-re 78 általános iskolát létesítettek a kínaiak, 6000 tanuló agymosására (nagy hangsúlyt fektetve a kínai állam, annak rendszere, Mao gondolatainak megismertetésére…). A diákok számára lehetővé tették, hogy Kínába menjenek tanulni.

1955-ben a pekingi kormány felállította a Tibeti Autonóm Régió Előkészítő Bizottságát. 51 tagja közül 46 tibeti és 5 kínai volt, később számuk 55-re emelkedett (50+5). Főbb feladatai közé tartozott a helyi iparfejlődés ösztönzése a központi tervnek megfelelően, a társadalmi osztálykülönbségek csökkentése és a társadalmi összetartás elősegítése, a vallásszabadság biztosítása és a kolostorok felügyelete. Tiszteletbeli elnöke a dalai láma lett. Rendelkezéseit a kínai államtanácsnak is jóvá kellett hagynia, így tulajdonképpen meghagyta Peking vétójogát a döntéshozatalban.

1958-ra Kham és Amdo tartományban (Kelet-Tibet azon részei, amelyek nem tartoztak a fentebbi bizottság fennhatósága alá, s később sem képezték a Tibeti Autonóm Régió részét) feszültté vált a helyzet. Ez a terület távol esett Lhászától, nagyobb volt a kínaiak számaránya, és itt fokozottabban uralták a kínaiak az életet. Erőteljes propagandát folytattak, beavatkoztak az emberek életvitelébe (például nomádokat kényszerítettek a vándorló életmód felhagyására). A kelet-tibetiek az év során gerillaharcokba kezdtek, melyet a kínai csapatok véres kegyetlenkedésekkel próbáltak elfojtani, ám ezzel ellentétes hatást értek el, s még inkább feltüzelték az embereket. A kínai kormány a tibeti kormánycsapatok segítségével akarta leverni a felkelést, akik ebbe persze nem egyeztek bele, s a tárgyalásos utat próbálták meg, sikertelenül.

A tibeti kérdés a hidegháború körülményei között óhatatlanul nemzetközi dimenziót is kapott. Az Egyesült Államok, amely az 50-es évek elején a koreai háborúban éveken át küzdött a kínai „önkéntesek” ellen is, a tibeti ellenállás támogatásával is igyekezett minél több nehézséget okozni a kommunista Kínának. A CIA tevékeny részt vállalt a tibeti ellenállók kiképzésében felfegyverzésében, mozgatásában.

A CIA az ST Circus kódnevű művelet keretében 259 tibeti harcost képzett ki a Colorado állambeli Camp Hale nevű hegyi táborban a híres paramilitáris kiképző szakértő, Anthony Poshepny vezetésével. Mások Saipan szigetén kaptak amerikai felkészítést. Egy részüket ejtőernyővel, másokat szárazföldi úton juttattak vissza hazájukba, ahol bekapcsolódtak az ellenállás szervezésébe, illetve hírszerző feladatokat láttak el.

1958 végére Dél-Tibet nagy része, valamint Kelet-Tibet több járása a tibeti lázadók kezére került. 1959 márciusára a fővárosban is kitörtek a zavargások, azonban a kínai hadsereg hamarosan kegyetlenül leverte a lázadást. A dalai láma közvetlen amerikai támogatásért folyamodott, de azt az nem kapta meg. 1959. március 17-én a dalai láma álruhában Indiába menekült, és azóta is emigrációban el Dharamszalában.

A CIA egészen 1964-ig fenntartotta Camp Hale-i táborát a tibeti ellenállók képzésére. 1974-ig Nepálban, a tibeti határ közelében, az úgynevezett Mustang királyságban volt a tibeti ellenállás központja. A hetvenes évek elején, Nixon elnök idején, amikor az amerikai-kínai viszonyban kedvező fordulat következett be, az Egyesült Államok beszüntette a tibeti ellenállók támogatását és ezután nepáli központjuk is felszámolásra került, sorsára hagyva így az általuk kiképzett lázadókat...

A véres és brutális 59'-es lázadások leverése után ötven évvel újra eljött a változás ideje! A Csendes Loszár mozgalom híre Tibetben szájról-szájra terjed és a száműzött tibetiek is így mutatják ki szolidaritásukat az otthon maradottakkal. Ne legyünk naívak, ismerjük a kommunistákat; a kínai hatóságok ezt biztosan meg fogják torolni.

Tényleg nincs mit ünnepelni Tibetben, a tüntetések leverése óta semmit sem enyhültek a szigorú rendszabályok. Ráadásul ahogy közeledik az idei március 10-e, a hatóságok újabb intézkedéseket hoztak a tibetiek megfélemlítésére, kultúrájuk és vallásuk háttérbe szorítására.

Mindemellett Kína, az eredménytelen tárgyalások utolsó fordulóján, amit a Dalai Láma és a kínai kormány küldöttei folytattak, elvetette a Memorandum a Tibeti Nép Valódi Autonómiájáról című dokumentum elfogadását. A kínai hatalom további provokációként március 28-át a feudalizmus alóli felszabadítás napjává nyilvánította, ezzel kényszerítve az ott élőket, hogy az ország 1959-es megszállásának napját ünnepeljék. Akik szót mernek emelni az ünnepségek ellen, amiket az ország kultúrája pusztulásának első napjának évfordulóján tartanak, pénzbüntetésekkel és letartóztatással fenyegetve kényszerítik az öröm és hála kifejezésére.

Tavaly a tibetiek ismét kinyilvánították elégedetlenségüket a kínai uralommal szemben. Kína erőszakos és brutális válasza a demonstrációkra sok kormányt késztetett arra, hogy kifejezze aggodalmát a helyzettel kapcsolatban, felszólítva a Kínai Népköztársaságot, hogy haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Dalai Lámával. A Tibetet támogató szervezetek akkor kifejezték elismerésüket a különböző országok kormányainak ezen állásfoglalásaik, és egyéb, a tibeti népnek nyújtott segítségük miatt, de az igazság az, hogy a helyzet csak romlott Tibetben, és ha nem történik semmiféle jelentős fordulat, az elnyomás folytatódni fog. A langyos nemzetközi erőfeszítések nem győzték meg Kínát, hogy vessen véget a tibeti nép szenvedéseinek, és oldja meg a tibeti ügyet a száműzött tibeti vezetőkkel való tárgyalás útján. A megoldás esetében további aggodalmat okoz, hogy a Kínai Népköztársaság befolyása a világra egyre erősebb. Őszentsége a dalai láma kedden többszázezer tibeti meggyilkolásával vádolta Pekinget, és azzal, hogy szülőföldjéből földi poklot csinált.

A fél évszázada bekövetkezett kínai hódítás és a nyomában megszilárdult kommunista elnyomás brutális eszközökkel igyekezett felszámolni a tibetiek önrendelkezését, természeti és kulturális örökségét. Az erőszaknak Kína mai kapitalista fejlődése sem állja útját. Peking most is az alapvető nemzetközi emberi jogi normákat félresöpörve tiporja el egy nép politikai jogait, vallási és kulturális autonómiáját.

Tibet egyedülálló kultúrával rendelkezik. A buddhista etikára épülő tibeti gondolkodásmód a természeti környezetével saját erőforrásait is felélő emberiség számára fontos és értékes. Ennek elsorvasztásával a kínai hatalom az egész Föld és az utánunk jövő generációk örökségét is pusztítja.

Mi magyarok főleg nem nézhetjük részvétlenül a tibetiek szenvedését. Az ő szabadságvágyukat nem sokkal a mi 56-os forradalmunk után ugyanúgy vérbe fojtotta a kommunzmus, mint a mienket. Elnyomatásukat tehát jól ismerjük. Lelekileg hasonlóan érezünk mi is. Ők azonban fizikálisan is teljes egészében megélik a Magyarországi 50-es éveket, a szabadságharcosok kivégzései ott most is mindennaposak.

Éppen ezért minden jóérzésű embernek - a mindennapi gondok mellett -, lehetőségéhez mérten emberi kötelessége, hogy:

valamennyi kínai-magyar kétoldalú politikai, gazdasági, sport- és kulturális diplomáciai érintkezés során határozottan ítéljék el a kínai emberi jogi jogsértéseket;
kezdeményezzék nemzetközi fórumokon ENSZ-megfigyelők küldését a tibetiek lakta kínai területekre!
bojkottálja a kínai termékeket
ne vegyen részt kínai sport rendezvényeken, és eseményeken sem

Szolidaritásunkat és együttérzésünket a vörös kínai hatalom által meggyalázott, elnyomott tibeti sorstársaink irányába ezzel a képpel szeretnénk kifejezni. Veletek vagyunk!

Felhasznált irodalom: itt

2009: a buborékok éve?

2009-03-10T11:27:00.004+01:00

A múlt évet az amerikai jelzálogpiaci buborék kidurranása jellemezte, idén azután majd sorra kerülhetnek az angolszász finánckapitalizmus további buborékjai: a dollár, az amerikai államkincstárjegyek (T-Bonds), a hitelkártyák, a nyugdíjalapok, az ún. származékos termékek és így tovább, egészen a rendszer végső összeomlásáig. A hatóságok világszerte reménytelenül igyekeznek a pénztömeget felduzzasztani, hiszen az embereknek ahhoz, hogy költekezhessenek, pénzre van szükségük. Az USA-ban minden tizedik háztulajdonos késésben van az esedékes törlesztő részletével, vagy már elkobozták az ingatlanát. Minden eltelt nap csak növeli azoknak a számát, akiknek nincs megtakarításuk, nincs munkájuk, nincs fizetésük. Az amerikaiak az általuk elképzelt lehető legnagyobb gondban vannak: nem tudnak költekezni. Az együgyűek pedig, akik a kormányrudat tartják, még több pénzt és hitelt adnak az embereknek. Mint köztudott, a jelenlegi gondokat a kölcsönök és a költekezések okozták. Mit tesznek tehát a hatóságok? Még többet költenek, és még többet vesznek kölcsön. Összességében több mint tízezer milliárd dollárt szánnak a világgazdaság felpumpálására. És hogy honnan vesznek ennyi pénzt? Először is kölcsönvesznek, azután pedig kibocsátanak. Eddig könnyű volt kölcsönhöz jutni, mert amikor a részvényárak esnek, a beruházók kölcsönt adnak a kormányoknak, hogy megvédjék pénzük értékállóságát. És ha a fogyasztók nem költekeznek, a fogyasztói árak esnek – olyannyira, hogy nem kell nyugtalankodni az infláció miatt.

Márpedig az élelmiszer és az energia (a fogyasztói árindex kulcstényezői) ára valóban zuhan, és amikor az árak esnek, a fogyasztóknak minden okuk megvan rá, hogy ne költekezzenek, mert a jövőben olcsóbban is megszerezhetik mindazt, amit akarnak. Ebben a pillanatban válik a recesszió komollyá, ahogyan Japánban is történt, és a hatóságok alig tehetnek ellene valamit, mert nem csökkenthetik zéró alá az irányadó kamatot. A hatóságok tehát a deflációtól félnek, nem pedig az inflációtól – és a lehető legrosszabb módon próbálják elkerülni, tudniillik pénzkibocsátással. „A kormányok mindig elkerülhetik a deflációt”, mondja Ben Bernanke, azt azonban óvakodott hozzátenni, hogy csak abban az esetben, ha elég merészek ahhoz, hogy megkockáztassanak egy vágtató inflációt, ami bármikor bekövetkezhet, különösen a dollár esetében. Óriási mennyiségű „zöld hasú” pihen ugyanis az amerikai kincstárjegyekben, a pénzpiaci alapokban, a külföldi központi bankok széfjeiben, és tulajdonosaikat jelenleg sokkal jobban izgatja a defláció, mint az infláció, de ez előbb vagy utóbb – talán még az idén, de jövőre minden bizonnyal – meg fog változni, és egyetlen lehetséges opció marad számukra: a valóságos infláció. Az árak égbe szöknek, a befektetők megszabadulnak dollárjaiktól és kincstárjegyeiktől, és a legnagyobb buborék, az államadósság buborékja ki fog durranni.

Időközben a nyugdíjalapok várható csődje gigantikus katasztrófával fenyeget. 15 millió britnek mindössze havi 560 fontból kell majd megélnie, és ugyanez vár a tőkésített nyugdíjrendszerű országok (többek között az USA, Japán, Hollandia, Dánia) nyugdíjasaira is. Klaus Schwab, a Davosi Nemzetközi Gazdasági Fórum főnöke szerint a pénzügyi válság első három hónapja 5000 milliárd dollárt emésztett fel, nem számolva az amerikai kormány és a Fed kötelezettségvállalásait, amelyek további 7400 milliárd dollárra, az amerikai GDP felére rúgnak (Bloomberg, 2008. november 24.). A párizsi Fogyasztási Iparágak Összekötő és Tanulmányi Intézete (ILEC) sorozatos csődöket prognosztizál az év első felére. Az Euler-Hermes SFAC (a piacvezető hitelbiztosító) félévi tanulmánya szerint világszerte 25 százalékkal (Spanyolországban 160 százalékkal) növekedett a vállalati csődök száma az elmúlt évben, az idén pedig tovább romlik a helyzet, annál is inkább, mert az ún. CDS-ek (credit default swaps) révén 62. 000 milliárd dolláros kölcsönös hitelbiztosítéki hálózat köti egymáshoz a cégeket. Ráadásul a Groupama Asset Management előrejelzése szerint az idén mintegy felére csökkennek a vállalati nyereségek. Az amerikai munkaügyi minisztérium idén márciusra – optimális esetben – 1, 7 millió fővel több munkanélkülivel számol.

Kínában tavaly 6, 7 millió munkahely szűnt meg, és a kínai vezetést egyre inkább nyugtalanítja a népi lázongások kockázata, írja a Reuters. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) úgy véli, hogy 2010-re 20-25 millióval több munkanélküli lesz a világon. Giovanni Bisignani, a nemzetközi légiforgalmi társaságokat tömörítő IATA vezérigazgatója szerint a szektor kumulált vesztesége tavaly elérte az ötmilliárd dollárt, az idén pedig további 50 százalékos veszteségnövekedés és sorozatos vállalati csődök várhatók. Az amerikai autógyártás három óriásának (General Motors, Ford, Chrysler) dobott állami mentőöv valószínűleg csak átmeneti könnyítést fog jelenteni számukra és március végéig bizonyságot kell tenniük az életképességükről, mert különben az államkincstár a hitel futamidő lejárta előtti törlesztését fogja követelni. Az ágazat egészségi állapotát és túlélési lehetőségét illetően alapos kételyre ad okot, hogy például Kirk Kerkorian milliárdos tavaly decemberben megszabadult az összes Ford-részvényétől. A Standard & Poors hitelminősítő ügynökség szerint 2009 rendkívül veszélyes év lesz, mert Európában 801 milliárd dollár értékű vállalati és banki adósság törlesztése válik esedékessé (ebből az összegből 576, 8 milliárd dollár a pénzintézeteket, mintegy 320 milliárd pedig Németországot terheli). „2009-re a válságok összekapcsolódása a múltban elképzelhetetlen társadalmi nyugtalanságsorozatot ígér. A veszély valószínűleg abból ered, hogy fellángol a tökéletlen oktatás és szocializáció áldozatainak számító fiatalok dühe”, figyelmeztet Francis Neri, az Európai Szocializációs és Oktatási Intézet (IESE) elnöke.

Nota bene: a nyakig eladósodott és már jó ideje a ROW („a világ maradéka”) nyakán élősködő Egyesült Államok ez évben a második világháború óta legnagyobb összeget, mintegy 515 milliárd dollárt (a világ idei teljes katonai költségvetésének a 48 százalékát) szándékozik fegyverkezésre költeni – nyilván a válságkezelés sajátosan amerikai metódusaként. A cechet ez alkalommal is jórészt az amerikai államkincstár külföldi hitelezői fogják állni. Kifulladásig.

MD 2009. III. 3.

Csontos Gábor : Nyakunkon a valóság

2009-03-08T20:59:00.006+01:00

Orbántól felháborodva

2009-03-08T17:06:00.012+01:00

A "Nemzet Miniszterelnöke" kinyilatkoztatott. Mi véleményeztük ezt, mert véleményünk volt és van most is. Nem tetszett nekünk, amit a "Nemzet Miniszterelnöke" mondott. És nem a tartalma miatt, hanem az üressége miatt. Semmit nem mondott, viszont minden olyat elmagyarázott, amiről eddig is tudtunk, legalábbis a nyitott szemmel járók tudtak és tudnak. Szerénytelenségből állíthatjuk, hogy az oldal indulása óta erről beszélünk.

Válaszokat Viktortól nem kaptunk, ígéreteket igen. Azzal pedig tele a padlás, a ház és a pince is. Mi ezt leírtuk, közreadtuk, ez lett a mi bajunk.

Szánkra vettük a Szent Tehenet. És, hát kik vagyunk mi, sehonnai taknyosok, hogy szánkra vegyük Nemzetünk Megmentőjét. Nem magyarázkodom miatta, nem szorul magyarázatra. Leginkább meg vagyok döbbenve a reakciókon. Azon a messianizmusból fakadó agresszivitáson, ami reakciókként értek minket. Az Ellenkultúra kezdettől fogva próbál(t) arra rávilágítani, hogy a módszerváltás óta a hatalmat vetésforgóban kormányzó kormány és ellenzék egy azon érem két oldala. Megértem az emberek kiábrándultságát, magam is eképpen érzek. Látom, hogy ki irányítja ezt az országot, ki kormányoz ide-s-tova hét esztendeje, látom, hogy mit művelt és miképpen. Ez sem szorul magyarázatra a részünkről. De az, hogy ilyen kormányunk van még nem ok arra, hogy Szentséges Istenként imádjuk az "ellenzékét". Fontos az idézőjel, mert a Fidesz - ne legyenek kétségeink - nem ellenzék. Mégpedig azért nem, mert vastagon részese a jelenlegi rendszernek, pontosan abból a Soros által finanszírozott "rendszerváltásból" származik, onnét gyökeredzik, ahhoz húz még a mai napig is, ahonnan az egész jelenlegi garnitúra.

Orbán a minapi beszédében olyan evidens igazságokat mondott, amiket minden épeszű ember, tud, lát és érez. Így, ha országértékelés gyanánt ezeket tárja a nyilvánosság elé, az nem lehet egyéb, mint a politikai taktika része. Az emberek pedig csüngenek szavain...

Mondják, hogy egység kell. Egy a tábor, egy a zászló, a kormányt el kell távolítani stb. A kormányt el kell távolítani, ez igaz. Haladéktalanul, gyorsan, kíméletlenül. De ez a "zászlóstábor" filozófia nem egyéb, mint egy hataloméhes banda egységesítési törekvése annak érdekében, hogy szilárdan, kizárólag ők jelentsenek egyet a jobboldallal. Ezért van a "kreálmányozás", a "Gárda pofozása", a' lá Horthy és a nyilasok esete és a megannyi szélsőségesezés azok irányába, akik őket is bírálták pohányságuk, óvodás berregésük miatt. Ki az, aki kikiáltja magáról, hogy ő a jobboldal? (Pláne, hogy nem is az, hiszen egy globalista neo-liberális párt, akik pusztán populizmusból öltötték fel a trikolór köntöst.) A politikai finomkodás és a pol-korrektség hamis dogmája volt az egyik olyan dolog, ami idáig vezetett. A másik (több további között) az, hogy van akit lehet szidni, van akit viszont érinthetetlenként kell kezelni, mindegy, mit mond. Ez igaz mindkét oldalra.

Utálva vagyunk sokak által, mert ezt kimondjuk, mert van pofánk ezt állítani, mert élünk a véleményszabadság adta (igen szűkös) lehetőségekkel. Utálnak minket sokan, mert nevén nevezzük a kölyköt. És ez így jó! Utáljanak minket, ne szeressenek minket, de egy dolgot követelünk, mégpedig azt, hogy gondolkodjanak el azon, amit írunk. Bigottsággal és fanatizmussal semmire nem megyünk, hosszú évszázadok óta ez vezet a magyarság végleges pusztulásához! Gondolkodjanak el azok, akik levélben szólítanak fel minket arra, hogy töröljük a cikket azon, hogy hol volt Orbán és a Fidesz akkor, amikor:

2006 októberében utcára hívott minket, majd magunkra hagyott a gomolygó könnygázban és a repkedő gumilövedékek között?
amikor eltávolíthatta volna a kormányt pusztán azzal, hogy füttyszóra félmillió embert ránt ki az utcára egyetlen nap alatt?
a mandátumok kollektív beadásával feloszlathatta volna a parlamentet?

És ez csak három érv volt.

Kérdezem én: Miben különbözik az a bigott orbánista, aki habzó szájjal kéri ki magának egy általa személyesen még csak nem is ismert embert ért kritikát - akik egyébként a szólásszabadság nemlétét is folyamatosan hangoztatják, mégis letiltásra szólítanak fel minket -, azoktól a szűk látókörűektől, akik a mai napig is Gy. Ferencet imádják?

Nem a Fidesz a jobboldal. És őszintén mondom először a hazai jobboldalt rúgdosnám farpofán, amiért a Fidesz és Orbán hatalomra juttatásával vannak elfoglalva, várva megmentőjük és megváltójuk érkezésére (láthatóan hiába), ahelyett, hogy a sarkára állt volna, és régen kifüstölte volna az egész parlamenti garnitúrát. Ehelyett csak áll, vár és nézi, ahogy tönkremegy körülötte az ország. Ennyire kell a Vezér? Ennyire nem vagyunk a magunk urai? Ennyire szükségünk van egy emberre, aki kikiáltotta magát a nemzeti oldal vezérének, ahelyett, hogy mi irányítanánk a saját sorsunkat, nyomást gyakorolva a mindenkori hatalomra, egy erős civil szférával?

És, ha így van, akkor hol marad az emberek mozgósítása, megakadályozva az ország és a nemzet további pusztulását, amiről 2002 óta oly' hangzatos szónoklatokat hallunk? Hetes éve ezt hallgatjuk. Ideje lenne elgondolkodni azon, hogy miért hallgatjuk ezt hét éve és, hogy akarjuk-e ezt hallgatni még másfél évig. Mert megbuktatni ezt a kormányt a Fidesz nem fogja, az biztos. Ha meg akarná tenni, már megtette volna.

Éppen ezért kérjük az Olvasókat, hogy gondolkodjanak és ne zárjanak be csípőből, ha azt hallják "Orbánnak nincs...". Különvéleményünket továbbra is fenntartjuk, igazságba vetett hitünket és céltudatosságunkat, nacionalizmusunkat továbbra is fenntartjuk, remélve, hogy az idetévedők elgondolkodnak azon, amiket, illetve amikről írunk.

Szabadságharc

2009-03-06T17:54:00.009+01:00

Magyarország iskolapéldája lett annak a kizsákmányolt, globalista, szolgalelkű, tartományállamnak, amit a globalizációs lobbi egy éjjel megálmodott magának. Jelenlegi vezetősége kivétel nélkül közrejátszik abban, hogy a globalizációs világbirodalom tökéletesen föleméssze hazánkat, szabad szolgákká tegye a magyar embereket, kiölve belőlük a nemzeti öntudat minden csíráját. Lássuk be: fél siker az, amit eddig elértek. A "demokratúra", vagyis az a rendszer, ami az utóbbi 7-8 évben kicsúcsosodott, sikeresen hiteti el a néppel, hogy amit tesz, az jó, hiteles és országunk javára válik. Teszi mindezt a XXI. század legkifinomultabb és legtökéletesebb fegyverével, a kommunikációval. Őszödi igazságbeszéd, gazdasági dübörgés, eltűnt milliárdok és korrupciós ügyek százai. Mind-mind elfelejtődik, kifordul, elhiteltelenedik, köszönhetően a médiában villogó kollaboránsoknak, akik egy része tudatosan, másik fele őszintén mosdatja a szerecsen fiút. S az emberek láták, hogy ez jó... elhiszik, mert az a kicsit esetlen, kicsit csetlő-botló, de érző, céltudatos és határozott ember rájuk veti két vizenyős szemét, s már el is hitték, amit mondott.

Kundera így fogalmaz:

"Ha az ember olyasvalakivel ül szemtől szembe, aki kedves, tisztelettudó és udvarias, nagyon nehéz minduntalan tudatosítania magában, hogy abból, amit az illető mond, semmi sem igaz, hogy semmit sem gondol őszintén."

Nos jobban talán nem is lehet megfogalmazni azt, ami ma Magyarországon miniszterelnöki téren zajlik.

A legriasztóbb mégis az, hogy ez az ember 2006 óta beton szilárdan tartja pozícióját, eszében nincs távozni, takarózva azzal, hogy felelős politikusként nem hagyhatja magára az országot, folyamatosan éreztetve a hatalom-függővé vált társadalommal, hogy az ő távozása az ország vesztét jelenti majd. Ilyen a diktátor mentalitás. A diktátorokat pedig meg kell buktatni. Némi józan ész és tudható, hogy kik lesznek a következő kormányzók. Egészen bizonyos, hogy a következő kormány sem fog megfelelő alternatívát jelenteni, lévén, ugyanazt a globális érdekszférát szolgálják ki, mint a jelenlegi és az előző összes. Lehet ezt összeesküvés-elméletnek nevezni, de kis odafigyeléssel és körültekintéssel nyilvánvalóvá válnak az összefüggések, azzal együtt, hogy semmi konspiráció nincs ebben, szimplán hatalmi, anyagi és presztízs érdekek. Hőn áhított nyugati-típusú "demokráciánk" érezhetően nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mostanra körvonalazódott, hogy a kapitalizmus megbukott, nyilvánvalóvá váltak a globalizáció kizsákmányoló szándékai. Ezt alátámasztani elég azzal, hogy egyes országok népei éheznek, míg mások nem tudják már mire költeni a pénzüket. Furcsa módon, néhány esetben ellentétes hatás vehető észre a két típus boldogságát illetően, ugyanakkor az elégedetlenség nyilván a szegények és kizsákmányoltak között a nagyobb. Miért? Mert nincs igazság abban, ami velük történik! Egy marék rizsért elvégeztetik velük azt, amit Londonban átlag 500 euróért tesz meg egy brit havonta.

Miért csinálja meg kis túlzással tényleg egy marék rizsért? Mert ha nem, akkor nem vár rá más és a családjára, mint a kegyetlen éhhalál. Ezt 200 éve rabszolgatartásnak nevezték, ma demokráciának és szabadpiaci versenynek.

A helyzet itthon is észlelhető. Az emberek keményen dolgoznak napi nyolc órát (ha talál egyáltalán munkát), fizetésül, átlag 100.000 forintot kapnak, aminek körülbelül a 70%-át elviszi az állam és a díjbeszedő. A közüzemű villanyról, hőről és egyebekről lekapcsolódni nem lehet, mivel olyan horribilis összeget tenne ki, hogy azt egy átlag magyar évek alatt sem tudná kifizetni. Épeszű ember számára ez a példa két okból is kifizetődő lenne.

1. Környezeti szempontból sokkal jobb lenne, tekintve földünk egyre romló környezeti állapotát

2. A nép számára sokkal kifizetődőbb lenne, többet költhetnének magukra, nagyobb megtakarításokat végezhetnének.

Az állam számára egy okból nem megfelelő:

Óriási összegektől esnének el az állam által fenntartott szolgáltatók.

Elvileg ez azért rossz, mert az államot a polgárok tartják fenn és így saját magukkal tennének rosszat. De ne kergessünk naiv ábrándokat azzal, hogy az állam a nép kezében van. Pusztán csak fenntartja. A haszonélvezők egészen más tisztséget töltenek be.

Mi lehet a megoldás?

Lázadás, szabadságharc. Először is szellemi. Remélhetőleg ezt a jelenlegi helyzet fogja generálni ellenhatásként, de erre számítani nem lehet a helyzetből adódóan. Óriási gátakba fog ütközni, tekintve, hogy a rendszernek nem érdeke, hogy az emberek öntudatra ébredjenek, az apolitikussá bebábozódott tömegek fellázadjanak és a szellemi megújulásban követeljék azt, amit elraboltak tőlük, az őket megillető természetes jogokat. Ennek megvalósulásának elsődleges feltétele a nacionalizmus, ami az emberek lelkéből fog újra felszabadulni, gyökeret ver az emberek szívében és új hajtásokkal fogja újra és újra fellángoltatni bennük azt az érzést, amit hazaszeretetnek nevezünk. Ez a hazaszeretet egy olyan természetes állapot lesz, amely összeköti ezt a nemzetet, egyesíti közös kultúránkat, nyelvünket és nemzettudatunkat. Ez elkerülhetetlen, hiszen ennek hiányában nem lehetséges önzetlenül, szívből cselekedni. Vissza kell állítani a természetes civilizálódás folyamatát, meg kell ismerni valódi történelmünket és ezek alapján kell újraéleszteni a magyar identitást.

Ha ez a változás bekövetkezik, azt szükségszerűen újabb lázadás és szabadságharc fogja követni, ami a jelenlegi ál-liberális és hazug rendszer eltörlésének célját fogja a zászlójára tűzni. Természetesen akadni fognak olyanok, akik hüledezve fognak ellenkezni, hiszen totális függőivé váltak a rendszernek, ám az idő mindenképpen a harc igazát fogja igazolni.

Szükségképpen fognak az emberek természetes mivoltukhoz visszanyúlni, újra felelevenítik azokat az értékeket, amiket ma sárba tipornak, lefasisztáznak, ledegradálnak, és hamis igazságokkal itatnak át. Ennek legnagyobb hitelét a teljes összefogás fogja megadni.

Természetesen a szabadságharci törekvések fordítva is megeshetnek, tekintve az emberek türelmetlenségét és a változás iránti vágyát, de ez egy újabb rendszer kiépítéséhez vezetne, ami feltehetőleg egy újabb uralmi (vagy egy régi-új) rendszert eredményezne, így pedig csöbörből-vödörbe esnénk. Tudatosabb folyamat lenne, ha előbb szellemileg újítaná meg magát a társadalom, hogy következő lépésként a rendszert, vagyis azt a diktatórikus uralmat törje meg, ami a világot fogja körül, amely Magyarországot is a markában tartja! Túlzás lenne diktatúráról beszélni? Nem! Magyarországon a társadalom túlnyomó többsége nem kívánja a jelenlegi vezetőséget (és sokuk a rendszert sem), ami azonban nem tágít a hatalomból, vagyis amit tesz, az a társadalom, a nép akaratával szembe megy, ergo diktatórikus.

A lázadások feltehetőleg a perifériára szorult társadalmakból, embercsoportokból fog kiindulni és folyamatos terjedésével dönti majd meg ezt a nyilvánvalóan önkényuralmi és globálissá vált rendszert.

A periférián élő valódi értelmiségieknek és gondolkodóknak pedig az a felelősség, feladat jutott, hogy kezdeményezzék és előmozdítsák a szellemi újjáéledést, szabadságharcot, amely megalapozná egy fizikális szabadságharc lehetőségét, mely előfutára lehet az emberközpontú, közösségi társadalomnak, a direkt demokráciának és később a nemzeti anarchizmusnak.

A cigányterrorról - videó

2009-03-05T12:42:00.000+01:00

Több is veszett Mohácsinál

2009-03-05T11:40:00.005+01:00

Rasszisták és szélsőségesek... minden bokorban ott várnak, lesben, készen állva arra, hogy lecsapjanak bárkire. Szervezett és Istent sem ismerő elszántsággal, egységben tartják rettegésben az országot. Aki nem így látja az csakis vak, idióta, vagy közülük való lehet. Vezérük is van... Mohácsi Viktóriának hívják.

Viktória. Győzelmet jelent e név, s e név kötelezi viselőjét. Mohácsi Győzelem fanatizmusa hitleri mértékeket dönget, jól rekonstruálva az egykori Führer paranoiáját.

Mindenki ismeri Mohácsi Viktóriát, hallott már róla, látta már valahol. Mindenhol ott van, mindenkiben potenciális rasszistát lát, mindenkor és mindenkit ostoroz saját árja fajának védelmében. Még a holtakat sem kíméli. Mohácsi Viktória a vasárnapi "A szólás szabadsága" című műsorban megint hozta alulmúlhatatlan formáját. Kijelentette többek között, hogy Marian Cozma "diszkóverekedés" áldozata lett, mert feltehetőleg cigányozott. Mohácsi szerint cigányüldözés van ma Magyarországon: a magyar nemzethez tartozó egyik csoportot üldözik, a másik csoport pedig gerjeszti ezt a hangulatot.

Pfuj...

Cigányokat ölnek hetek óta. Molotov koktél, kézigránát, puska, kő, az eszköztár szinte végtelen, a cigányok meg csak hullanak, bűnösök és ártatlanok egyaránt. Szörnyű dolog ez, beteg aki tapsol érte. A bűnösökért, australo pitecusokért, sztojkákért nem kár, de az ártatlan gyerekek ugyan miről tehetnek?

Beteg az, aki minden bizonyíték nélkül farkast kiált. Minden médiumból ömlik a rasszista indíttatás fejekbe való pumpolása, holott rendre kiderül, hogy cigányok gyilkolásszák egymást. Nyugaton a magyarországi nácik masírozásától zeng a sajtó. Hol az ártatlanság védelmének joga? Sehol. Ez csak Sz. Ivánt, R. Sándort és a többi hasonszőrű állatot illeti meg. A többségi magyar társadalom bűnös. Ha nem az, akkor is.

A buszon összevesznek a fehér és a fekete gyerekek azon, hogy kik üljenek a busz elejében. A sofőr rájuk förmed és azt mondja: AZ ÉN BUSZOMON MINDENKI KÉK! Úgyhogy előre ülnek a sötétkéket, hátra meg a világos kékek. Ez az SzDSz hozzáállása.

Mohácsi pedig SzDSz-es. Nagyon SzDSz-es. Mindenki hibás, csak ő és a fajtája nem. A cigányok nem lopnak, nem gyilkolnak, nem randalíroznak, nem ők költöznek be magyarok házába, nem ők lincselenek meg egy tanárt gyerekei szeme láttára, nem ők ölnek meg élsportolókat. Őket csak irtják, csak bántják, a náci magyarok pedig ehhez boldogan asszisztáltak. Senki nem segít, mindenki cinkos. Még a kormány is és a rendőrség is.

Mohácsi Viktória ezért bepanaszolta a rendőrséget, mert meggyőződése, hogy a rendőrség belső vizsgálatának megállapításai nem kielégítőek a cigány-genocídium ügyében. A führerina képtelen elviselni azt a tudatot, hogy a karhatalom nem indított hajtóvadászatot a nemlétező náci szabadcsapatok ellen. Az sem tetszik a cigányság védőangyalának, hogy nem prejudikál a rendőrség, pedig biztos, hogy a szélsőségesek gyilkolják a védtelen, ártatlan cigányokat. De ami a legjobban izgatja: miért nem verik rá a balhét valami magyar szélsőjobboldali csoportra, mert akkor két legyet lehetne ütni egy csapásra? Vagy miért nem lövöldözik bele őket egyszerűen a Dunába? Úgyis mindegyik náci! Azokért pedig nem kár. A rendőrség viszont meg akar felelni bizonyos köröknek, ezért nem tesz semmit cigányügyben.

Ha egy amatőr szakorvos ezen álláspontokat felületesen megfigyeli, akkor is rájön, hogy Mohácsi súlyosan paranoiás.

Mohácsi. Egy magyar ember, történelmi tanulmányai révén a mohácsi vészre asszociálhat e fanatikus fajvédő vezetéknevéből. Joggal. Főleg azért, mert manapság is egy vészkorszak napjaiban élünk, mikor a magyart végromlás és elnyomás fenyegeti, köszönhetően a Mohácsi Viktória féléknek.

Vesztésre állunk, akárcsak több száz évvel ezelőtt. De most, több is veszni látszik Mohácsnál! Elvették és kiölték az emberekből a legfontosabbat, amely korokon keresztül küzdelemre és ellenállásra késztette a magyarokat. Köszönhetően a Mohácsi Viktória féléknek. Elvették, és sárba tiporták a hitét. Megbecstelenítették identitását és lealjasították egy olyan népirtó eszméhez, amelyet sohasem vallott magáénak ez a nemzet, távol állt tőle. Mégis a XX. század első felének legbűnösebb népeként akarják beszennyezni becsületét! Most sincs ez másképp. Megölnek egy cigányt, a támadást biztosan rasszizmusból követték el. Méghozzá magyarok. Ha nem, akkor is. Nem paranoia ez. Realitás. Nézzünk körül, látni fogjuk...

Tény: Hullanak a cigányok.

Mohácsi Viktória szerint a rasszista magyarok a bűnösök, a rendőrség meg akar felelni "bizonyos köröknek" - ezért a tétlensége -, a Jobbik fasiszta (hisz' Olaszország felemelkedéséért küzd, ugye) és a Gárda az elkövető. Senki nem tudja kik, mik voltak az elkövetők, bizonyíték nincs semmire, mégis a Magyarországon tomboló rasszizmustól zeng a hazai és a nyugati sajtó. Éljen az ártatlanság védelmének joga, ez így demokratikus, liberális, stb.

Persze liberális szempontból, mindez teljesen helyén való. Ha cigány ver meg magyart, az megélhetési bűnözés, ha viszont magyar cigányt, akkor az rasszista támadás. Világos.

Tarnabod, Galagagyörk, Gadna, a sor végtelen. Bűncselekmények voltak, a bűn pedig nem bőrszíntől függ. Nincs magyargyűlölet.

Tatárszentgyörgy, Pécs, Nagycsécs, stb. Rasszista indíttatású támadások voltak, a rasszizmus pedig bőrszíntől függ. Cigányüldözés folyik.

Marad tehát a már többször kijelentett álláspontom: Mohácsi Viktória Magyarország No. 1 fajtavédője és paranoid nácija, a romák szélsőségesen pozitív diszkriminációja, pedig a többségi magyar társadalmat sújtja.

EP választás lesz hamarosan. Mohácsi ne jusson vissza. Van helyette egy Jobbik verzió. Mohácsi költözzön le a keleti országrészbe, hátha őt is meglátogatják a "náci fantomok". Senki nem fog sírni, több is veszett Mohácsinál.

Átoksori Kísértetek - gyógyító gondolatok hitetlen világunkhoz

2009-03-04T16:06:00.005+01:00

Ne dőljünk be a figyelemelterelő taktikáknak! Igenis térjünk vissza az alapokhoz néha!

Bátran ajánlom mindenkinek, akit gondolkodóba ejtettek a napjainkban zajló események, a sokat emlegetett jelmondatok, a „rasszizmus”, „erkölcsi válság”, „hazaszeretet” kérdése, hogy olvassa el Wass Albert Átoksori Kísértetek című könyvét, segít a helyükre rakni a dolgokat. Egy pár idézet, ízelítőül:

„Ma már megszokott jelenség, hogy mindazért, ami Magyarországgal történt, az arisztokráciát vádoljuk, vagy a zsidókat. Kényelmes és egyszerű megoldás, ugye? Ha elég gyakran mondogatják, még el is hiszi a világ s belenyugszik. S észre se veszi, hogy ugyanaz a lassú lelki rombolás, amely a régi Magyarországot alásüllyesztette a börtönök és kínzókamrák poklába, ugyanaz a rombolás halad tovább a világ minden részén, lassan lépésről-lépésre. Az Átok-sorok emberei terjesztik ennek a szörnyű világrothadásnak a csíráját. Nem a hercegek és nem a zsidó bankárok. Még csak nem is azok a fantasztikus álmokat kergető, nagy dolgokat tervező félbolond próféták, akik ilyen vagy amolyan színű ingeket viselve igyekeznek megmenteni a maguk nemzetét valamiféle megkergült elmélet alapján. Az emberi világ igazi férgei az Átok-sorokról indulnak el, s csak egyetlen céljuk van, hogy Isten világának minden talpaltnyi darabkáját pokollá változtassák át ezen a földön. Úgy dolgoznak akár a termeszhangyák. Megfúrják a társadalmi rendszer alatt az erkölcsi fundamentumot, kirágják belőle az erőt, míg annyira meggyöngül, hogy a legkisebb szél is ledöntheti.”

„A szocialisták javítani akarják a világot, de csak rontani tudják, mivel a szocializmus nem egyéb, mint egy embercsinálta pót-szer annak az űrnek a betöltésére, ahonnan az igazi keresztény erkölcsiség hiányzik. Ha mindenki ezen a világon a Bibliából merítené a bölcsességet, ahelyett, hogy sületlen szociológusok firkálásaiban keresné azt, magától oldódna meg minden emberi és társadalmi probléma.”

„Egy új, gyökértelen társadalmi osztály veszi rendre kezébe a világ irányítását mindenütt, egy osztály, melynek nincsenek tradíciói s ezért ellene van minden tradíciónak. Egy osztály, melynek nincsen múltja és nincs hite, melynek nincsenek erkölcsi értékei sem s ezért üldözi a múltat, kineveti a hitet s gúnyt űz minden erkölcsi értékből.”

Képzavar

2009-03-04T15:21:00.006+01:00

Íme néhány, a „Magunkfajtákat” mostanában érintő beszólás, amiről valószínűleg nem is tudja a minket köpködő használója, hogy pontosan mit is jelent, de a „zátévében” hallotta, és ott ugye sosem szoktak hazudni...

1. MAGYARKODÓ
Magyar ember, aki magyar jelképeket hord, őrzi a hagyományokat, tiszteleg a nemzeti ünnepeken és megemlékezéseken, vagyis - hogy nyíltan fogalmazzak -, nem szarik nagy ívben arra, hogy ki/mi is ő, az magyarkodik. Ezek szerint egy amerikai, aki a nemzeti zászlaját a pólójára varratta, a motorja díszítése is ehhez kapcsolódik, a függetlenség napján pedig hangosan ünnepel, „amerikaiskodik”. Kíváncsi lennék mit szólnának az amerikai fiatalok, ha a saját nemzetük ragasztaná rájuk ezt a jelzőt.

Ha nagyon mélyre akarunk tekinteni, végül is létezhet magyarkodás, de ehhez például egy alaszkai eszkimónak kéne magyar zászló alatt csárdást járni a jégmező kellős közepén, matyóföldi cifraszűrben citerázni és szegedi gulyást főzni a puhaszőrű fókabébiből, arra esetleg merném mondani, de hogy engem nem zavarna, az is biztos. Ismerünk nem egy magyar állampolgárt, aki különböző indián kultúrák megszállottja, kezdjük el lerézbőrűzni?

2. FAJGYŰLÖLŐ
Ha valaki utánanéz, hogy a rendszertan mit ért faj alatt, akkor rájön, hogy a pont ezzel a szóval hadakozó idióta a legnagyobb rasszista a világon, ugyanis az ember maga egy faj! Tehát ha én fajgyűlölő vagyok, akkor a Homo Sapiensen kívül más fajokat kéne gyűlölnöm. Pedig szerény tudomásom szerint minden ember ebbe az egy fajba tartozik, a szó használója viszont úgy gondolja, hogy nem. Valóban, léteznek rasszisták, nem is kevés, de ők más embertípusokat, úgynevezett rasszokat gyűlölnek, nem pedig fajokat. Éppúgy, ahogy a „fajtiszta” kutya is, mint kifejezés egy égbekiáltó baromság, hiszen mindenki tudja, nincs belekeverve még egy csipetnyi nádirigó sem... Afrika szavannáin például mindennapos esemény, hogy a legelésző zebrákat megzavarja néhány vadászó oroszlán. A zebra valóban fajgyűlölő állat, mert minden egyes oroszlán láttán futásnak ered. Rasszistázzuk le a zebrát?

A zebra azért menekül, mert meglát egy oroszlán, vagyis általánosít és teli van előítéletekkel! Miből gondolja a zebra, hogy őt minden oroszlán meg akarja enni? Fennmaradását csak annak köszönheti, hogy a szavannán mindenki toleráns, és hogy csíkjai fekete-alapon fehérek, mert ha fehér-piros lenne, a szadesz biztosan tüntetést szervezne a zebrák ellen...

3. NÁCI
„Zikkejl, májnfűrer, jávóllherrgenerál”. Mindennap használjuk ezeket a szavakat, kifejezéseket, ezekkel kelünk, ezekkel fekszünk, nyelvünk alapja is ez, nem? (Akár Sasvári Sándor is lehetne náci, mert a monogramja SS!) Talán a tudatlan barma nézzen meg egy náci diktatúráról szóló filmet, hogy mégis kik voltak ők, és azután visszatérhetünk a témára, bár ahogy a mondás tartja, nem érdemes idiótákkal vitatkozni, mert ahhoz le kell süllyedni az ő szintjükre, ahol viszont legyőznek a rutinjukkal...

4. NAGYMAGYAR
Nos rendben, legyek nagymagyar, ha ez boldoggá teszi az agyatlan idiótákat. Büszkeséggel tölt el a magyar címer, a szent korona, nem szégyellem hordani nemzetem jelképeit, nem csak az olimpiai játékok alatt érzem magam magyarnak, kitűzöm a kokárdát március 15-én, és szobám falán ott feszül a trikolór zászló. Ezek szerint ez a kifejezés ezt jelenti. Akkor kérdezem, hogy aki nem így tesz, aki az egészre akkora ívben tojik, hogy akár el is szédülhetne, az mi? Kismagyar, hogy megerőltessem a fantáziámat? Neeeem, ez elég butácskának hangzik... Mivel ő csak a papírjain magyar, így lehetne „papíronmagyar”. Nem is rossz... Hát kedves papíronmagyarok, szépen össze lehet csomagolni, és el lehet húzni, fletó (nemecsek elv alapján direkt kisbetűvel) barátotok is megmondta...

5. ANTISZEMITA
Ebbe nem kívánok belemenni, pusztán egy idézetet adnék közre David Irving tollából, ami többet ér, mint egy húsz oldalas megfogalmazás: "Korábban az volt az antiszemita, aki gyűlölte a zsidókat, most az az antiszemita, akit a zsidók gyűlölnek."

6. ANTITOLERÁNS
Ezt a gyöngyszemet a napokban olvastam, és azt hittem, a maradék hajam is kihullik rögtön. Antitoleráns! Hát csókoltatom azt a hipertoleráns anyukáját az ilyet kitaláló ökörnek, pláne annak, aki habzó szájjal hirdeti, hogy a cigány-magyar ellentét micsoda felháborító megkülönböztetés!

Olvassuk el mégegyszer: cigány-magyar ellentét. Megkérdezném, hogy akkor mégis ki különböztet meg kit? Ki nem sorolja a magyar cigányokat a magyarok közé? Ki a kirekesztő? Ki szítja az ellentéteket? ÉBRESZTŐ!!!!!!

7. NYILAS
Ezek még a horoszkópomat is tudják? Kérdés, mikor tiltják be, vagy változtatják sarló-kalapácsra, akár még a csillagképet is átalakíttatják, Galileo Galilei meg elmehet, ahová akar. Csodálkozunk, hogy a földönkívüliek nem jelentkeznek, minden bizonnyal eddig messzire elkerülték ezt a rasszista bolygót, no de ezután...

Aki hallott még ilyen csodás gyöngyszemeket, ne szégyellje közzétenni, várjuk mindenkitől, hogy könyvben is kiadhassuk!

(A köznyelvi gyöngyszemeket válogatta és értelmezte: Kasi Mátyás)

Árpád napi rendezvény a pomázi Holdvilág-árokban

2009-03-03T18:42:00.005+01:00

SZKITÁK,HUNOK,MAGYAROK!!!

A szokásos Árpád napi rendezvényünket idén is megtartjuk a fejedelem halálának és a pozsonyi Csata 1102, évfordulójának tiszteletére és emlékéül a pomázi Holdvilág-árokban, Árpád fejedelem temetkezési helyén.

Időpont: 2009. március 29. (vasárnap) délelőtt 10:00 óra
Találkozó: A pomázi művelődési ház előtti tér (Huszár u.3)
Rövid megemlékező beszédet mondanak: Herceg Ferenc, Vukics Ferenc, dr. Horkovics - Kovács János, Kiss Mao-Tun István

A túra után (15-óra körül) a Pomázi Magyar Vár területére vonulunk bográcsozni.
Rossz idő esetén is összejövünk, de akkor az emlékezés a Holdvilág- árok helyett a Pomázi Magyar Vár területén lesz, előadásokkal egybekötve.
Ajánlatosa hozni: Árpád-házi zászló, túraöltözet, fényképező és kamera.

A MEGJELENÉS KÖTELEZŐ!!!!

ÉRDEKLŐDNI : HERCEG FERENC 0620/530-09-33

A globalizációról

2009-03-03T15:21:00.004+01:00

Amikor a globalizációról hallunk egy beszélgetésben, mindenkinek először a világ „Nagy Egyesülése” ugrik be, az országok és kultúrák közötti gazdasági kölcsönhatás felgyorsult folyamata, amelyet a modern kommunikációs technológiák gigászi eszköztára támogat. Közös valuta, közös nyelv, multikulturalizmus stb. Az általában vett optimista szempont szerint a globalizáción keresztül a haladás és a jólét el fog jutni a legelmaradottabb országokba is, az életszínvonal mindenhol növekedni fog mindenki javára.

Azonban aki egy kicsit is körültekintőbben figyeli meg a folyamatot, hamar rájön, hogy ez egy nyilvánvaló homokszórás az emberek szemébe, ugyanis a globalizációnak egyedüli és önös érdekei vannak, amit a társadalmak jólétben tartása csak akadályozna. A globalizáció legszembetűnőbb jele az átlagember számára, hogy különböző országokban lehet kapni bizonyos multinacionális áruházláncok zömében ugyanolyan termékeit. Ebből pedig egyenesen következik a helyi, nemzeti sajátosságok eltűnése és az ezzel egyidejűleg megindul a nyugati típusú civilizáció előrenyomulása. Történik mindez a fejletlen országok rovására és egyre drasztikusabb lecsúszására, mivel nem képesek lépést tartani a mulitnacionális cégek diktálta tempóval, aminek következménye, hogy kénytelenek felszámolni saját üzletüket, gazdaságukat, stb. ami praktikusan a mamutcégek javát fogja szolgálni. Ebből a dióhéjban, de tisztán megfogalmazott általános mechanizmusból automatikusan következik a konzekvencia: A globalizáció célja egyértelműen a konkurencia felszámolása, a központosított multinacionális cégek közötti verseny minimalizálása, ami a kapitalista világ legnagyobb paradoxonát hordozza magában.

Egyes elméletek szerint a globalizáció olyan természetes folyamat, amely engedelmeskedik a piacgazdaság törvényeinek.

Ez a teória azért óriási tévedés, mert a folyamatot egy emberek által működtetett, új gazdasági rend hozta létre, amely megszűnteti az egyes lokális piacok különállását, kötelezővé téve azok teljes nyitottságát. Felmerül a kérdés, hogy ha egy helyi társadalom kezéből ilyen módon kicsúszik, saját ügyeinek irányítása, saját jövője felőli döntése, akkor marad e jelentősége a helyi politikának?

A fenyegetettség tehát nyilvánvaló: Ha a helyben történő döntés fontossága, jelentősége elvész, akkor a helyi kultúra is veszélybe kerülhet, ami manapság nem luxustevékenység. A közös kultúra elsősorban az egymással való szótértés eszköze, amivel megérthetjük, és könnyebben megismerhetjük egymást. Ennek köszönhetően tudunk dolgoktól elvonatkoztatni, múltunkból táplálkozni. Nem hiábavaló a mondás: „Múlt nélkül nincs jövő”. Múltunkhoz pedig hozzátartoznak nemzeti jelképeink, történelmi gyökereink, az ezekhez kapcsolódó mondák és sok-sok olyan dolog, amit a globalista világvezetés igyekszik kiirtani az emberekből. Egy globális társadalomban nincs szükség szótértésre, mivel ott csak a globális hálózatba belépőkkel kell szót váltani. Ezeket nem kell ismernünk, nem kell megismerni, tulajdonképpen az is lényegtelen, hogy ki a másik fél és honnan jött, a lényeg az, hogy mit tud nekünk nyújtani. Ez szükségszerűen ahhoz vezet, hogy egyre kevesebb kapcsolat fűz mindenkit azokhoz az emberekhez, akiket ismer, ami önkéntelenül is identitásvesztést eredményez. Globális identitás pedig nem létezik, mivel kizárja az autonómia lehetőségét. Az autonómia pedig kétféleképpen is ellent mond a globális rendszernek:

Egy autonómia történelmileg teremti saját világát, jónak vagy rossznak minősítve azt. Autonómiában az ember önállóan választja céljait, szemben azokkal, akik külső erőktől függenek.
Egy önmagát kormányzó közösség a céljait saját választott törvényei, és meggyőződése szerint alakítja.

Ez egy globalizált világban nem lehetséges, tekintve, hogy a rendszer a választható megoldások készletét egyre inkább meghatározza és meg akarja adni számunkra.

Az, hogy a bevásárlóközpont pultjáról melyik alsónadrágot veszem le, egyéni választás. Viszont az, hogy mi történjen a levegő minőségével, a televízió műsorával, a törvényekkel, azok már közösségi döntések. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezek a döntések az egyének számára ellenőrizhető, átlátható, bejárható helyi közösségben születnek-e meg, vagy sem. A globalizáció válasza az utóbbi alternatívák közül a sem, ezáltal az autonómia értelmét veszíti, ami viszont csak személyes kapcsolatokban értelmezhető. Az autonómia pedig a függetlenséget jelenti, ugyanakkor az egymástól való kölcsönös függést is. A kölcsönös egymásrautaltságnak pedig az az egyedüli emberhez méltó formája, amelyben kölcsönösen tiszteljük egymás céljait, értékeit.

A kérdés tehát az, hogy hogyan tisztelhetek olyanokat, akiket nem is ismerek?

Tehát a cél újfent világossá válik: A globalizáció sokkal könnyebben és gyorsabban tud irányítani egy olyan globális társadalmat, amely totálisan identitásvesztett, gyökértelen, létbizonytalanságban tengődő nihillista, mivel egy ilyen társadalom felé nem kell elszámolni semmit, ugyanis saját problémáinak megoldását hajszolva sem kedve, sem ideje nem lesz a világ „nagy” dolgaival törődni. Ez viszont a globalizáció azon tényezői közé tartozik, amelynek köszönhetően a globalizáció önmaga termeli azokat az elemeket, amelyek vele ellentétesen hatnak.

Mindenekelőtt abból, hogy a globalizáció előnyeit egy viszonylag kis létszámú globális elit élvezi. Ez az elit hatalmának köszönhetően könnyedén döntő befolyást gyakorolhatnak a világ ügyeire ennek a szűk elitnek a hatalma és vagyona egyre gyarapszik, úgy arányosan nő azoknak az embereknek a száma, akik ráébrednek saját veszteségeikre, arra, hogy bizonyos döntések, előnyök, kompetenciák a fejük fölött kerülnek újraelosztásra. Ezek lehetnek egyszerű gazdasági veszteségek, de lehetnek olyan kulturális veszteségek is, mint amilyet egy kis helyi, és sajátos kultúra, vagy konkrétan egy egész nemzeti kultúra elvesztése jelent. Ezek a kultúrájukban károsult emberek ösztönös reakcióként különféle „ellen-identitásokat” fejlesztenek ki, amelyek lehetnek agresszívek, defenzívek, de lehetnek akár konstruktív identitások is, amelyek már számolnak a globális hozzáférhetőség világával, de azt nem akarják homogenizálni. A kulturális és gazdasági veszteségek előtt azonban az kell világossá tennünk, hogy kik azok, akik a globalizáció legnagyobb hasznélvezői.

Ezen a ponton számos olyan összeesküvés-elméletnek tűnő dolgot lehetne felhozni, amit szétrágott a ponyvairodalom, az alaptalan butaságból fakadó köznyelvi fámák és számtalan egyéb fórum. Egy dolog mellett, azonban nem lehet elszaladni. Ez pedig a Bilderberg-csoport: Ebbe a körbe tartoznak a világ legnagyobb hatalmú emberei. A csoport tagjai először 1954-ben találkoztak Bernát holland herceg és a Rockefeller család szervezésében a Hotel Bilderberg néven ismeretes luxus szállodában, egy kis holland városkában, Oosterbeek-ben. Egy hétvégén át vitatták meg a világ jövőjét szigorúan zárt ajtók és maximális védelem mellett. A 2005-ös Müncheni konferenciát az MI6 (Military Intelligence section 6), CIA, Moszad valamint a Német Különleges erők védelmezték. A találkozó végén elhatározták, hogy ezentúl minden évben egyszer találkoznak. A hely után találóan Bilderberg csoportnak nevezték el magukat. Azóta összesen 56-szor találkoztak – voltak évek, amikor kétszer is – mindig luxushotelekben. A csapatban találjuk, többek között Henry Kissingert, David Rockefellert, Bokros Lajost, Zbigniew Brzezinskit, Tony Blairt, Surányi Györgyöt, Soros Györgyöt, Paul Wolfowitzot és Bill Clintont, és sok más kormányfőt, üzletembert, bankárt, politikust és újságírót. A rengeteg tanácskozás ellenére a sajtó sohasem számolt be arról, hogy a csapat miről tárgyalt és milyen következtetésekre jutott. Híradás ezekről a tanácskozásokról a médiában egészen az utolsó évekig nem volt jelentős. A nagyobb újságok, tv-csatornák teljes érdektelenséget mutattak, aminek az oka talán az, hogy ezek tulajdonosai és vezetői szintén ott ültek a konferenciákon. Érdemes figyelembe venni Richard Sabant a CBS amerikai televízió egykori elnökének egyik nyilatkozatát: „A mi feladatunk nem az, hogy azt adjuk az embereknek, amit akarnak, hanem hogy azt adjuk nekik, amit mi fontosnak tartunk”

Közvetett bizonyítékok alapján a kutatók összeállították, azokat a célokat, amelyek elérésén a Bilderberg-csoport dolgozik. A legelső nemzetközi cél egy világszintű gazdasági unió létrehozása. Ezt követné egy nemzetközi parlament és egy nemzetközi irányítás alatt álló világhaderő, amely a nemzeti hadseregek helyébe lépne. A végső cél egy világszintű közös kormányzat létrehozása, amelyet a nemzetállamok szuverenitásának fokozatos felszámolásával érnének el. Ezek a törekvések kísértetiesen hasonlítanak egy már előzőleg részben megvalósult gyilkos rendszernek: a kommunizmusnak. A látszólag paradox kérdés ebben az esetben az, hogy miként egyeztethető össze a kapitalista és a kommunista ideológia. A válasz nagyon egyszerű: Köztudott, hogy az elfogadott ideológiai magyarázatok szerint a kapitalizmus egyet jelent a szabad versennyel, ami a versenyhelyzetben lévő feleket jobbnál jobb ötletekre készteti, amelynek köszönhetően profitot termelhetnek, és ezzel meggazdagodhatnak. Ezt a profitot pedig újra be lehet ruházni és siker esetén még több pénzre szert lehet tenni. A profit, amit a vállalkozó megtermel, az az övé és egyéni döntés alapján abba fekteti bele, amibe akarja.

A fentiekkel ellent a marxista ideológia szerint a legfontosabb az állam. A kommunizmusban az a kialakult egypártrendszer ellenőrzi a gazdaságot és az egyének döntési szabadsága meglehetősen csekély. Nos itt merül fel a kérdés, hogy a Bilderber-csoportot vezeztő nagybankár Rothschild és Rockefeller család számára mi lehet oly’ vonzó az antikapitalista marxizmus eszméjében?

Miért mutatnak érdeklődést a kommunizmus iránt? A társadalom feletti uralom, a gazdaság és a lakosság állami ellenőrzése nagy előnyöket jelenthet a kapitalisták számára, aminek ékes példája a Kínai Népköztársaság, ahol „házasságra lépett” a kommunista gyakorlat a kapitalista ideológiával. A szerkezet itt gyakorlatilag ugyan az, mint a „klasszikus” kommunizmus esetében: Él az egypártrendszer, szuperál a központi irányítás és ez támogatja a kapitalizmus gyökérverését. Egy szabad, demokratikus, tisztességes piaccal rendelkező társadalom lehetővé teszi a hatalmi elit cserélődését, és segítik a különböző tehetségek kibontakozását, felemelkedését, a kis cégek sikereit és azok megerősödését. Namármost azok ellenőrizni kívánják a társadalmat, értelemszerűen olyan törvényeket fognak hozni, amik gátolják a valóban szabad vállalkozást, visszafogják a kreativitást és a vállalkozók szellemi érvényesülését oly’ módon, hogy óriási adóterheket rónak ki a kis- és középvállalkozókra, viszont a nagytőke, a multinacionális cégek adókedvezményekben részesülnek. Ezen módszerrel sikeresen falhoz szoríthatják a kis- és középvállalkozókat, aminek következtében a mamut-cégek tönkretehetik és bekebelezhetik őket. Hazánkban manapság kétségtelenül ez tapasztalható. Ez pedig minden, de nem tisztességes piaci versenyhelyzet. Ezen a ponton pedig közelebb is hoztuk egymáshoz a nagytőkést és a kommunizmust. David Rockefeller édesapja a megmaradt dokumentumok tanúsága szerint nem szerette a versenyt. Gyermekeit is arra tanította, hogy kizárólag egyetlen versenyhelyzetnek van értelme, mégpedig annak, amikor az ember versenytársa saját maga. Ergo olyan gigászi üzlet ura, amely monopolhelyzetben van. A kommunizmus létrehoz egy központi hatalmat, amely uralkodik az embereken és nem tűri meg a versenyt. A globalista cégek pedig ennél rafináltabb módszerekkel dolgoznak. Felvásárolják, összeolvasztják, vagy egyszerűen nagyságuk miatt kizárják a versenytársakat, növelve ezzel saját gazdasági helyzetüket és ilyen módon próbálják kizárni a piaci versenyt.

Mostanra talán sikerült letisztázni, hogy a globalizáció a gazdasági előnyszerzéssel és monopolizálással milyen károkat mér az emberekre, ami egyben saját kultúrájuk veszélybe sodródásával is jár. A globalizációs problémák azonban nem pusztán a gazdasági spekulációkból adódnak, hanem abból is, hogy az emberek és az ideák közötti kölcsönhatások általános zavart okoznak, amelyek során az emberek úgy érzik, hogy elveszítik hagyományos vonatkozásaikat, vagyis azt, amit kulturális identitásuknak neveznek.

Ismét le kell szögezni: A globalizáció nem természetes folyamat tekintve, hogy egy ember által mechanikusan generált folyamat, és mint ilyen egyáltalán nem felel meg az egyes természeti törvényeknek. Az univerzalizálódás lényegét valószínűleg Rozsnyai Ervin fogalmazta meg a legpontosabban, ő „transznacionális monopolkapitalizmus”-nak nevezi a jelenlegi világrendszert.

Azok a multinacionális cégek, csoportok és bankok, amelyek szabályozzák a globalizáció folyamatát, nem pusztán egyéni irányelvekkel, hanem saját „kultúrával” is rendelkeznek, amelyek az értékek, illetve viselkedések sajátos rendszerében nyilvánulnak meg. Ezt a „kultúrát” sajnos iskolák, a média, guruk és próféták terjesztik, akik nap, mint nap meggyőznek mindenkit arról, hogy az egyetlen igazi érték a pénz és a minél gyorsabb és nagyobb profitmaximalizálás. A „nagyreményű új generációnál” már sajnos több esetben is tetten érhető, hogy azok leginkább csak gátlástalanságban és rövidtávú profitmaximalizálásban tűnik ki.

Ennek a jelenségnek az az óriási tévhit ad alapot, ami azt sugallja, hogy a pénz hatalmat ad, szórakozást nyújt és gyakorlatilag bármi megvehető rajta. A pénzt megsokszorozható és minél több van belőle, annál nyitottabbak a lehetőségek is. Az új világrend „értékrendje” szerint a pénz az új és egyetlen Isten, ami elődeivel ellentétben kézzel fogható és így mindent igazol. Ez a „kultúra” természetesen eljut a lakosság legszegényebb rétegeibe is, és befolyásolja annak tagjait. A legtöbb ember hisz abban, hogy pénzszerzéssel lehet egyedül változtatni a mindennapi élet nyers realitásán. Viszont ahhoz, hogy ezt megszerezzék, rohanássá válik az életük, semennyi idő nem jut a valódi értékekre és létük csakis a modern Isten megszerzésére koncentrálódik. Ez az életvitel azonban nem több egy örökké forgó, mechanikusan hajtott mókuskeréknél. Természetesen nem kell aszketizmusba vonulni, vagy hegyi remetének állni, éppen ellenkezőleg.

A mai gazdaságának az alapvető problémája a vagyon elosztása, nem pedig annak megsokszorozása. A pénz a pénzhez áramlik, és az a népesség leggazdagabb rétegében gyűlik fel, ezáltal elősegítve az „alsóbb rétegek” folyamatos elszegényedését.

A globalizációnak köszönhetően az embert, a környezetet, a kultúrát ma már csak másodlagos szempontnak tekintjük, amelyek felhasználhatók vagy összezúzhatók, ha megpróbálnak szembeszegülni a folyamattal, amelynek erejét még az az általános (és téves) vélemény is növeli, hogy nincs más alternatíva. A sarokba szorítottság és az identitásvesztéstől való félelem pedig automatikusan generál egy bizonyos kulturális fundamentalizmust. Ez szociológiai szempontból tökéletesen érthető és logikus következmény, mivel ilyen esetekben, a társadalomban önkéntelenül létrejön egyfajta védekező mechanizmus, ami saját kultúrájának védelmében kíván tenni. Sajnos ez bizonyos esetekben túlburjánzik és sovinizmusba csap át, ami szélsőséges esetekben az eszközök között sem válogat.

Sok esetben hallani, a globalisták körében azt az érvet, hogy a globalizáció egyik nagy pozitívuma, a világ valamennyi országának, valamennyi kultúrájának első nagy találkozása világtörténelem során. Ezek szerint a folyamat együttműködést tesz lehetővé olyan kultúrák között, amelyekkel a kapcsolatlétesítés még száz évvel ezelőtt nem látszott lehetségesnek. Lehetővé teszi továbbá a gondolatok, vélemények és a kulturális modellek cseréjét is.

Ez ellen egyetlen érv szól: Ezek a lehetőségek nem a globalizáció, hanem a technika fejlődésének köszönhetőek!

Az Internet, az utazási lehetőségek könnyűsége és gyorsabbá válása, a telekommunikációs hálózatok és az ezekhez hasonló technikai vívmányok tették lehetővé azt, amit a globalisták saját érvükként hoznak fel rendszeresen. Ezeknek a lehetőségeknek köszönhetően szinte bárki bármikor utazhat a világ egyik végéből a másikba, akár térben, akár az éterben. A globalizációnak az köszönhető, hogy lehetőséget biztosít az egyes országok állampolgárainak a más országokba történő szinte korlátlan beutazására, amivel együtt jár a bevándorlás is.

Ehhez a gondolatmenethez szorosan kapcsolódik, a multikulturalizmus fogalma. A multikulturalizmusra meglehetősen rossz fényt vetett az iszlám fundamentalizmus és terrorizmus megerősödése. Tény és vitathatatlan, hogy védelembe kell venni a kulturális sokféleséget, de a gyakorlati tendenciákból tanulva elmondható, hogy a toleranciának is vannak határai. A multikulturalizmus bemutatásához példaként az iszlám kisebbségek esetét fogom felhasználni.

A nyugat európai országokban jelentős számú iszlám kultúrájú kisebbség él. A vallási fundamentalizmus terjedése, a nők elnyomása, a hitehagyottnak minősített moszlimokkal szembeni erőszakcselekmények és a politikai terrorizmus hatására általánossá vált a felismerés, hogy az iszlám kisebbségek integrálását nem lehet pusztán a tolerancia és a multikulturalizmus segítségével megoldani, ahogy azt korábban képzelték. Ezt sok európai országban láthatjuk, ahol félve a rasszizmus vádjától korábban semmilyen etnikai kisebbséggel vagy vallási csoporttal szemben nem mertek fellépni. A multikulturális identitás segítségével történő társadalmi integrálás ráerőltetése egy társadalomra kulturális feszültséget és társadalmi széthúzást fog eredményezni, mint ahogy azt láthatjuk Franciaországban, Németországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában. Ezekben az országokban (és más országokban) a kulturális, vallási és etnikai sokszínűség számos kérdést vet fel. Franciaország és Hollandia esetében például azt, hogy megengedhető-e az iszlám vallású diáklányoknak, a vallási előírásuknak megfelelő fejkendő viselete az iskolában, illetve az, hogy elfogadható-e, hogy bizonyos vallási rítusok során az állatokat törvénybe ütköző módon vágják le?

Ezek a kérdések természetesen két cseppjei annak a tengernyi problémának, amit a kulturális sokszínűség kérdése vet fel. A gyakorlat alapján elmondható, hogy egy anyaország bevándorlóinak teljes toleranciája elszemtelenedést és a bennszülöttekkel szembeni etnikai és kulturális feszültséget generál. Természetesen a kulturális hagyományőrzés korlátozása egyáltalán nem elfogadható, de tény, hogy ez a szabadosság nem mehet az anyaországi kultúra rovására, ahogy ez történik Franciaországban, Olaszországban és egyre inkább Magyarországon is. A megoldást a jelek szerint az asszimiláció kínálja. Olyan asszimiláció, ami nem korlátozhatja a kisebbségek kulturális tradícióinak ápolását és továbbvitelét, de elfogadtatja velük a befogadó ország kultúrájának prioritását úgy, hogy azokba a kisebbségek hajlandóak magukat integrálni is. Ez a prioritás és integráció azonban ugyancsak nem tehet a kisebbségi kultúrák ellen. Világunk kulturális sokszínűségének megőrzése saját érdekünk. Fontos megismernünk mindegyikünk kultúráját és tanulni azokból, hiszen ez mindegyikünk számára óriási lehetőség, amely mellett nem lehet elmenni, vagy pillanatnyi érdekek miatt feladni. A jelenlegi (globális és anyagi) érdekek azt kívánják, hogy a valódi értékeket és ősidőkig visszanyúló kultúráját minden nemzet adja fel és helyébe a „fogysztói kultúrát” tegye. Ennek egyik módja a kultúrákat összeolvasztása és egy új, műanyag-kultúra közreadása, amely nyilvánvalóan életképtelen. Úgy vélem, minden nemzet egyik legfontosabb feladata az, hogy megőrizze saját nemzeti és kulturális identitását, ugyanis ezek hiányában és nem-ismeretében nem tudunk a jövő irányába haladni, jelenünket pedig nem tudjuk megismerni.

A globalisták illetve az antiglobalisták körében többféle csoportosítás is lehetséges. Szervezeti szempontból ezek lehetnek tömegszervezetek állandó tagsággal és rendszeres programokkal, akciókkal. De lehetnek egyéni kezdeményezések is („think-tank-ek”), amik felvilágosító tanulmányokat, tények gyűjtenek össze a globalizációval kapcsolatban és közreadják azokat - legtöbbször - az Interneten.

Eszmei és ideológiai szempontból megkülönböztethetőek a nacionalista, a kapitalizmus „jóléti állami” formáját visszasíró keynesianista, marxista, illetve mindenféle hatalmat tagadó anarchista irányvonalú mozgalmak. Ezek a csoportok természetesen nem jelentkeznek letisztult formában. A legtöbb „globkrit” mozgalom, jellemzően a globalizáció több szempontjával is foglalkozik, sokféle mozgalmi eszközt használ. Néhány szervezet és mozgalom az egyes kérdésekben radikálisan antikapitalista megoldásokat szorgalmaz, míg mások ugyanazon kérdésekben inkább átgondolt, ésszerű reformista felfogást hirdetnek. A globalisták álláspontja szerint ez a folyamat logikus következménye mindazoknak a gazdasági és technikai változásoknak, amelyeken átestünk. A mindenki számára versenyképességet és felzárkózást eredményező, rohamosan terjedő átalakulás nem egyéb egy természetes és közgazdasági tendenciánál, ami idővel mindenkinek a javára válik. Ez a tendencia uniformizálja a kultúrákat, egységesíti a pénzt, a gazdaságot és az identitást, leküzdve ezzel az egyes különbségeket, ami egy világméretű piacot fog eredményezni, amiben így vagy úgy, de mindenki kiveheti a részét. A globalizáció pártiak szerint egy pozitív folyamatról van szó, mivel a globalizációs fejlődés technológiai fejlődést hoz magával, illetve kialakul a piac liberalizációja és azok kölcsönösen fognak egymásra hatni, létrehozva ezzel a Globalizált Gazdaságot (GG).

Ebben a rendszerben a rendszert irányító cégek, vezetők és közgazdászok veszik át az irányítást az autonóm gazdálkodások fölött, leosztva az általános szerepeket. Vagyis az egész folyamat egy felülről szerveződő szisztéma szerint működik, ami piramis-rendszer szerűen felügyeli a felmerülő problémákat.

A globalisták továbbá úgy gondolják, hogy a folyamat teljességgel visszafordíthatalan, nincsenek benne semmilyen érdekcsoportok és elősegíti a demokrácia kifejlődését.

Nem így az antiglobalisták!

Az antiglob mozgalmak álláspontja szerint ez egy generált folyamat, amely természetellenes és káros, ugyanakkor visszafordítható folyamatnak tartják, mivel szerintük ez egy tudatos politikai és gazdasági döntés, amit bizonyos érdekcsoportok irányítanak, növelve az elszegényedést és a hatalmi rendszerek kialakulását. Az ellenérvek képviselői mára (hála a technikai fejlődésnek) globálisan jelen vannak és aktívan ellenállnak a globalizációs folyamatoknak. A globalizáció ellenes szervezetekről és mozgalmakról szinte általánosságban elmondható (eltekintve néhány extrém szélsőségtől), hogy nem a termelés, a kultúrák, az érintkezés modern technikák által bekövetkező világméretűvé válását, és szabad áramlását ellenzi, hanem azon formáját, amelyben ez megvalósul. Az antiglobalisták véleménye szerint az ember fontosabb, mint a profit. Látva a globalizációs erők gátlástalan, kegyelmet nem ismerő előretörését, a társadalmi ellenállás gyengülését és a társadalmi feszültségek generált megerősödését joggal érezhetjük optimizmusunk gyengülését. Mindezek ellenére a helyzet egyáltalán nem reménytelen, és a küzdelem felvehető a globalizációs erőkkel szemben, amit senki más nem fog megtenni helyettünk.

Tőlünk függ, hogy mindent feladunk, vagy megpróbálunk határozottan, átgondoltan és okosan nemzeti értékeink és érdekeink mentén ellenállni.

Liberálisok

2009-03-03T14:56:00.004+01:00

Sokszor eljátszadozom a gondolattal: milyen boldog élete lehet egy bora-borai bennszülöttnek, vagy csukcs eszkimónak, akiket a sors különös szeszélye nem ajándékozott meg liberális politikusokkal és hangadókkal.

Majdnem azt írtam, liberális gondolkodókkal, bár ez azért kissé erős lenne.

Az már külön a mi, magyarok szerencsétlenségünk, hogy a mi liberálisainknál kevés fasisztább emberi lényt lehet találni.

Amúgy, amíg a fogalmak azt jelentették, amit valójában, addig nem is volt baj a liberalizmussal. A személyes szabadság elve nagyon rendben van. A szabadosság már kevésbé. A másság tisztelete szintén rendben van. Az öngyűlölet már kevésbé.

Azért, Zsolt barátomat idézve, megnézném, mit szólna a liberalizmus atyja, Cromwell, a fővárosokban rózsaszín bőrtangában masírozó b… akarom mondani, melegekhez. Attól tartok, mondanivalójában erős szerepet kapna a nevelő célzatú, cseppet sem szelíd erőszak.

Érdekes amúgy, hogy amíg például a román liberálisok kifejezetten patrióta érzelműek, sőt esetenként nacionalisták, addig a magyar politikai élet „liberálisaira” nyugodtan ki lehet mondani, hogy senkiházi, hazaáruló gazemberek.

És akkor még csodálkoznak, ha Erdélyben járva megdobálják, elüldözik, leköpik őket.

Mint legutóbb éppen Demszky elvtársat, a lényegesen jobb sorsra érdemes Budapest főpolgármesterét, akinek volt bőr az arcán (amúgy van ezeknek) Nagyváradra jönni „könyvbemutatni”.

Nem is ez a furcsa benne, hanem az, hogy akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán. Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi sráv gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.

Mondjuk, mehetett volna jobb helyre is, amíg még lehet, merthogy Kispannóniában már csekély két év börtönbüntetés jár a tojással vagy papírgalacsinnal(!) dobálásért.

Szépek ezek a „liberális” törvények, nem? Ennyit a szabad véleménynyilvánításról.

Ja persze, azért van, akinek szabad véleményt nyilvánítani. Nyilván, a liberálisoknak. Azt mondja múlt héten például Kuncze Gábor, e magyarba(?) oltott rozmár, ő bizony legszívesebben ciántablettákat osztogatna az elégedetlenkedő magyar középosztálynak.

Ez azért szép, képzeljük csak el, ha a magyar szót behelyettesítenénk bármilyen más nemzettel, neadj’Isten cigánnyal vagy zsidóval, micsoda egetverő visítás, rasszistázás és antiszemitázás lenne a környéken…

Csakhogy mi ilyet nem teszünk, merthogy mégiscsak úriemberek vagyunk, ellentétben a kunczegáborokkal, demszkykkel, és hosszú lenne még a sor felsorolni, kikkel szemben.

Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SzDSz (- már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz -) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvéleménykutatás.

E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne(!!! – Istenem, túl szép, hogy igaz legyen), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, őszintén mondom, szinte már szimpatikusok lennének. (Az asszonyverést kivéve, persze.)

De nyilván nem, a magyar liberálisakat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos.

Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb.
Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs olyan túl sok időnk.

(Forrás: György Attila)

Ha nincs cigánybűnözés, akkor nincs...

2009-03-03T12:48:00.010+01:00

A politikusok azt mondják, nincs cigánybűnözés, mert nem minden cigány bűnöző...

Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont cigányzene sincs, mivel nem minden cigány zenész...

Vae victis

2009-03-03T10:18:00.003+01:00

Az év bármely napját kijelölhették volna a kommunizmus áldozatainak emlékére, mert mindegyikre esett az országban égbekiáltó jogtalanság, gaztett - mondta Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke annak az emlékévnek a nyitóünnepségén, amelyet az 1919-es dunapataji vörös terror 90. évfordulója alkalmából szerveztek a helybeliek. A kommunista diktatúrák áldozataira a nagyközség református templomában emlékeztek, ahol felsorolták annak a hatvanhárom embernek a nevét, akiket 1919. június 23-án mészároltak le Kun Béla „Lenin fiúi.” "Ha nem tartanánk ébren emlékezetüket, a magyar nemzet történetét csonkítanánk meg. Magunkat csonkítanánk meg, mert minden közösség, még a család alapja is a hagyomány, amelyet magáénak ismer, és folytatni akar" - fogalmazott a nyitóünnepség díszvendégeként a köztársasági elnök. Sólyom László emlékeztetett arra, hogy négy évtizeden át hivatalosan kellett ünnepelni a Tanácsköztársaságot. Vajon, milyen érzés lehetett Dunapatajon a gyilkost dicsőíteni? - tette fel a kérdést a köztársasági elnök. A történelem megköveteli, hogy tisztázzuk az eseményeket és összefüggéseket. Párhuzamot vont a 1919-es nyári Duna menti felkelés és az 1956-os szabadságharc és forradalom között. Mint kiemelte: mindkettő spontánul tört ki, a felkelők döntően békések voltak, a megmozdulás letöréséhez azonban külső erőket vontak be, a kommunista és szocialista propaganda pedig egyaránt ellenforradalmi akciónak állította be mindkettőt.

Brennus a hajdani gall hadvezér a Krisztus előtti 4. században kifosztja az alliai csata miatt védtelenül maradt Rómát, lakóit meggyalázza, megalázza, és szörnyű sarcra kényszeríti. És mert a lovagiasság és a tisztesség csírája sincs benne, a szégyenletes dolgot csalással tetézi: hamis súlyokkal méreti a sarcként követelt aranyat. Hogy a büszke rómaiakat a végsőkig megalázza, nehezékül még a kardját is a mérleg serpenyőjébe dobja. Ekkor mondja ki a nevezetes mondatot: Vae victis. Kádárnak nem volt kardja, és persze serege se, o kommunista hazaárulóként idegen erőkkel vette be a „saját hazáját", önként megajánlva a sarcot – sok aranyban, s még több vérben. Az áldozatot megfizettük. Maradt a tanulság. Miként Kádárnak, az ő bal és liberális örököseinek sem szabad immár egyetlen hazug szavát sem elhinnünk.

Vae victis – Muhi, Mohács, április négy. Tatár-dúlás, török-dúlás, felszabad-dúlás. Az 1945-os katasztrófa után, jaj lett a legyőzötteknek! Ekkor zajlott le a magyar történelem legradikálisabb, legkönyörtelenebb elit likvidálása, ezt a civilizációs katasztrófát belátható időn belül nem heverjük ki. A szovjet-szocialista gyarmatosítók s magyarul beszélő kommunista ügynökeik visszafordíthatatlanul meg változtatták az országot, – vagyis lefejezték. Valóságos, természetes magyar elit helyett, kontraszelektált, mesterséges látszat elitet, vagyis szovjet szocialista típusú bűnöző nómenklatúrát ültettek be a közélet minden területére. Az utcákon a bűnözés látványosan lecsökkent, a bűnözök nagy része, az Andrássy úti verőlegénytől, a besúgón keresztül a szovjetbáb miniszterelnökig, a szovjet haláltáborokat meg járt híres Gábor Áronunk szavaival élve, –az „embertől keletre” szovjetrendszer része lett. A Magyar Népköztársaság szovjet szocialista típusú bűnözőállam lett, mely olyan gaztetteket követett el, törvényesített s kényszeríttet ki az állampolgáraiból, melyek mindenkorban gyalázatnak számítottak, a kitelepítéséktől, a gyilkosságoktól, a testvér és hazaárulástól, a koncepciós pereken keresztül a szervezett és törvényesített rablásokig.

„Zavard el a pásztort és szétszéled a nyáj” elv alapján, könyörtelenül, megsemmisítették a települések és egyéb közösségek természetes struktúráit. Végül föloszlattak minden maradék civil szerveződést a dalárdákig lemenően. A régi vezetőréteg kezéből kivették a társadalom erőforrásaival való rendelkezés minden jogát, az embertelen osztályharc jegyében aljas bitangnak bélyegeztek mindenkit, aki korábban példaképnek számított, a közös életstratégia meghatározásában szerepet játszott. Az alkotó értelmiség színe-java külső vagy belső emigrációba kényszerült. A marxi–lenini doktrína alapján szovjet típusú bűnöző államot hoztak létre, a valósággal, a normálissal minden kapcsolatot a hazug, beteges ideológia jegyében megszakítottak, s a tényeket minden vonalon hazug szovjet mintára tagadták, az ország szovjet gyarmati voltát is csak burkoltan intézményesítették. A nomenklatúrát a Párt politikai bizottsága szovjet szocialista mintára próbálta kontraszelekcióval összehozni, melynek során a hitvány, a bűnöző, a hazaáruló kerül felülre, a jobbak alulra. Ma már nevetségesnek hat, de még a hatvanas években is egy suszter volt az igazságügy-miniszter, és o oktatta a professzorokat jogtudományra. Ettől lett a jogrend olyan, amilyen, –semmilyen. A példakép-pozíciónál semmi sem hat erőteljesebben a reá fölnézni kényszerülőkre. A köznép tanácstalan nézte a kontraszelektált iskolázatlan odaföntit, s azt mondta: ez hajszálra olyan, akárcsak én, nosza, lessük el a trükkjét! A szovjetfosztogató csőcselékmentalitás országszerte elhatalmasodott. Az enyveskezű, munkáját nem értő igazgatók és tanácselnökök körül hasonszőrűek sündörögtek. Már diplomások ugyan, de együtt züllöttek és káromkodtak gazdáikkal – a hajdani kocsisok szégyellték volna a társaságukat. A szovjetfosztogató gyarmatosító csőcselék és mentalitásuk lett az úr az országban.

A műveltség kapásból töröltetett, mivel az új felső vezetés elsöprő többsége műveletlen volt. Aki véletlenül érettségizett, az eltagadta, amit tanult, mivel az összes tudomány helyettesítője a marxizmus lett, ami természetéből következően összeférhetetlennek bizonyult egyrészt az ún. klasszikus műveltséggel, másfelől pedig a legkorszerűbb ismeretekkel. A nyelvtudás ténye potenciális bizonyíték lehetett egy bármikor bekövetkezhető kémperben. Megsemmisítették a kétkezi emberek sokgenerációs munkakultúráját is. A téeszcsék, a sztahanovizmus, a liszenkói agrár-szélhámosság rendszerében a munkások és a parasztok régi elitjének tekintélye összeomlott, tisztessége, tudása, szorgalma nevetségessé lett. A helyzet a szó szoros értelmében alig leírhatóvá vált, mert olyan – tolvaj – nyelvet vezettek be, ami egyrészt a marxista zsargon ostobaságaiból, másrészt megszépítő hazugságokból építkezett, s megakadályozta a józan, paraszti ész járását.

Kiesett a műveltségből a természetes erkölcsi érzék ápolásának és csiszolásának igénye is, hiszen az új vezetők egy része például a nyilaskeresztes mozgalomból, vagy Moszkvából jött, ugyanakkor ok is, a többiek is minden gondolatukat alá kellett rendeljék a Párt gyakran változó érdekeinek, s rendszeresen el kellett árulniuk barátaikat, rokonaikat. Jellemző, hogy a nomenklatúra képzőben, a pártiskolákon, majd a marxista esti egyetemen – népszerű nevén a foxi-maxin, mely a káderek számára osztott „diplomát" – kizárólag ideológiát oktattak, azt is csak évi egyetlenegy tantárgy erejéig! Sőt, a legfőbb pártfőiskolákon sem tanítottak nyelveket, vagy olyan tudományokat, melyeknek lett volna tárgyuk! Aminek ellentétben a „tudományos szocializmussal" volt, például a filozófiatörténetnek, abból pontosan a tárgyat dobták ki: nem Szent Tamást vagy Hegelt olvastatták, hanem a róluk összehordott marxista értelmiségi kitalációt, ami a lényegét tekintve, – szövegömlesztéssel való észelzárás volt.

Egy Gulág bejárata
(felirat: A Szovjetunióban dicsőség, vitézség és hatalmas hőstett dolgozni)

A kereszténység a szocialisták természetes ellensége. A marxizmus eleve ateista, politikai gyakorlata pedig olyannyira ideologikus és kizárólagosságra törekvő, hogy kiirt maga mellől minden más eszmét. Harmadrészt pedig a kommunizmus gyökeresen új világot akart teremteni, vadonatúj embert formálni. A nevelésből kiiktatták a régi erkölcsi és esztétikai célokat. A szovjet-szocialista új ember lehetett volna-e más, mint gyökértelen, erkölcstelen osztályharcos? Aki följelenti osztályellenség szüleit, ha azok hátráltatják a szocializmus építését, mint Pavlik Morozov? Ez a gyerek volt az összes úttörők példaképe, a Szovjetunió hőse. S lecke korosztályom oroszkönyvében. Morozov – a köréje szőtt legenda szerint – apját koncentrációs táborba juttatta, mert a papa állítólag akadályozta a kolhozszervezést. A történelem során először tiszteltek tettéért egy apagyilkost.

A hazafiság, a hajdani alapérték szintén antagonisztikus ellentétben állt a szovjet-szocialista imperializmus érdekeivel, hiszen az ország a Szovjetunió gyarmata volt. Ezt magyarul nem mondták ki csak burkoltan: minden fontosabb jogszabályban, vezércikkben, tankönyvben szakadatlanul hangsúlyozták a Szovjetunió vezető szerepét, a szovjet vezérek, pártjuk, tudományuk, sportjuk példakép mivoltát. A legfőbb állami ünnepnek az ország oroszok általi elfoglalásának napját tették meg. A káderutánpótlás szovjet egyetemeken nevelődött, függetlenül attól, hogy azok többségének színvonala meg sem közelítette a magyar felsőoktatásét. A nomenklatúra kiválasztásában az elso szempont a Moszkvához való hűség volt. A legfontosabb főnököket – a pártfőtitkárt, a Politikai Bizottság tisztségviselőit – egyenesen a Kremlben jelölték ki. Az MKP, MDP, MSZ(M)P, mint az ország tényleges, formalizált és fegyverrel ránk erőszakolt „élcsapata" hazaszeretet helyett hazaárulásra szocializálta kádereit – leginkább azokat, akik karriert akartak csinálni. A párt szerepéből következően a demokratikus társadalmakban megkülönböztethető gazdasági, politikai, ideológiai, sajtó-, művészeti stb. elitről nemigen beszélhetünk, hiszen a főnökök és élen állók mindenütt a megfelelő szintű pártvezetés „hatásköri listájáról" kerültek ki, és abszolút dzsókerként szökkentek szakmáról szakmára. Az apparátusi káder egyszer az ávósnál serénykedett, máskor a nehéziparban, majd az Állami Operaháznál, hogy aztán nagykövetként tűnjék föl Koppenhágában vagy a Népszabadság főszerkesztőjeként Budapesten. A többségről ki derült, hogy bűnöző, vagy nyilas volt, ámde a bűnözőállamban csak a politikai hibák számítottak véteknek, ezért a tolvajok, hazaárulók, a szadisták, a garázdák, nyilasok, nem pottyantak ki a vörös kasztból, csak olykor-olykor s átmenetileg lejjebb csúsztak, ha nem az elvárt lelkesedéssel szolgálták a pártot és a megszállókat.

A hagyomány megőrzéséről és az új megalkotásáról rengeteg szó esett, de a valóságban viszont az történt, hogy az államosítással, a téeszesítéssel, a terv- és békekölcsönökkel, a külföldi hitelekkel összezabrált mérhetetlen vagyon a suszterek, a bukott segédszínészek meg a szakmájukból kikopott varrógépműszerészek kezén sárrá vált. A Magyarország és Ausztria közti, háború előtti különbség szakadékká mélyült, s az ország szinte minden modern mutató tekintetében elmaradt azoktól az országoktól, melyeket annak előtte megelőzött Európában.

A kontraszelektált szocialista lumpenértelmiség környezetében megtorpant az alacsonyabb rétegek szociális-morális felemelkedése. Vajon miért tanuljon vagy dolgozzon valaki, ha bármi mással előbbre juthat? Legfürgébben úgy, ha utánozza a szovjet nomenklatúra disznóságait. S ugyan miért gyógyuljon meg a beteg, ha a táppénz és a fekete munka többet hoz? Valaha virágzó falvak lakói lettek alkoholistává, kertjeiket az óta is fölveri a gaz, segélyből veszik a zöldséget, az italt és nem szedik föl a lehullott gyümölcsöt sem pálinkának.

A forradalom utáni terrorban az ország ismét elvesztette lehetséges elitjének színe-virágát. A negyedmillió menekült és bebörtönzött túlnyomó része diák volt, fiatal értelmiségi, vállalkozó kedvű munkás. A megtorlás velejárója volt, hogy a restauráció után élre került hazaárulóknak kötelező volt valamilyen módon – például az ellenforradalom szó kimondásával – meggyalázni a 20. századi magyar történelem légdicsőségesebb eseményét. A kádári konszolidáció lényege így a korrupció lett. 1956 és általában a hazafiúi érzés elfeledése fejében a lakosság engedélyt kapott a korlátlan önkizsákmányolásra, a szocialista összeköttetések kiépítésére, valamint a mértékletes lopásra és más bűntények elkövetésére. Az ilyesféle bűnözést köznyelven ügyeskedésnek nevezték. A következő évtizedekben a vezetés lassacskán föltöltődött szakismeretekkel és némi általánosnak mondható műveltséggel is. Hála az időnek, amely új generációkat hozott fölszínre, és a viszontagságok ellenére is a remek iskolarendszerünket nem verték szét. Hazafiság és általában morál tekintetében hasonló nem mutatható ki. A gyarmati helyzet, a bűnözőállam struktúrája változatlan maradt; a rendszer továbbra is a hazugságra épült. A szovjet szocializmus egyetlen ponton sem érintkezett a valósággal. A nomenklatúrához tartozóknak pedig állandóan példát kellett mutatniuk. Folyamatosan liturgikus hazudozásra kényszerültek, ugyanakkor munkájuk megfelelő elvégzéséhez be kellett kapcsolódniuk a szocialista összeköttetésnek nevezett korrupciós hálózatba, ami nélkül a társadalmi erőforrások elérhetetlenek maradtak volna számukra és a rájuk bízott emberek vagy vállalat részére.

Az örökös hazudozás vagy elbutítja, vagy cinikussá teszi az élkövetőt. A kontraszelektált szocialista nomenklatúra mindenkor gyanúsnak tartotta – ha éppen nem üldözte – a művészi, a tudományos, a technikai újításokat. A kor nehéz embereknek nevezte azokat, akik ilyesmire „vetemedtek." Ahelyett, hogy támogatta és maga köré vonta volna őket. A nyolcvanas évek elejére már nem akadt épeszű ember, aki hitt volna a szocializmusban. A nómenklatúra élelmesebb tagjai Moszkva helyett már New Yorkban, Bostonban próbálták iskoláztatni gyermekeiket, és pozíciójuk vagyonra váltásán mesterkedtek. Sikerrel. Meg is kaparintották az ország belföldi tulajdonban maradt vagyonának túlnyomó részét s a vele járó kapcsolati tokét. A szocialista összeköttetés hálózatát ügyesen megerősítették a nyugati beruházóknak tett szolgálatokkal szerzett friss kötelékekkel. Olykor bizony az ország kárára. Ezen nem is gondolkodtak igazán, mert egész életükben idegen érdekek kiszolgálására szocializálódtak. Mindehhez bírják a zömmel az o soraikból kikerült és az o támogatásukból élő média propagandisták rokonszenvét. Más szóval rendelkeznek az erőforrásokkal, s megszabják az életstratégiát a tőlük függők számára. Sőt, a huncut, fürge fordulattal az elit harmadik fő ismérvét, az újat alkotást is megvalósítják a nép szemében.

Ez itt nem a nácik, hanem a kommunisták műve

Az 1990-es választás során a szocialista kontraszelektált nomenklatúra veszített politikai hatalmából! A veszteségeket azonnal pótolni kezdte a régi szovjet média propagandisták kezében maradt sajtó, mint a posztmodern „szellemi" elitgyártás első számú műhelye. Futószalagon készültek világhírű írók, filozófusok, közgazdászok, pénzügyi zsenik. Finom erkölcsi tekintélyek, akik azonnal készséges eszközei lettek átöltözött, régi kenyéradó zsarnokaiknak. Elég utalni az első fél év hadműveleteire: a „kommunisták pedig nincsenek" kampányra, valamint a „keresztény kurzusra", a „neonáci veszélyre" zúdított össztűzre meg a taxisblokádra. Ezzel egy időben a demokratikusan választott kormány oldalán álló értelmiséget minden eszközzel diszkreditálni, vagyis elithelyzetéből kiszorítani igyekeztek. Akit csak lehetett, antiszemitának, fasisztának, mucsainak, bélyegeztek, s műveiket, gondolataikat kicenzúrázták a nekik alárendelt fórumokról. Gyakorlatilag mindenünnen. Ezzel a művelettel elérték, hogy újra szellemi elit pótlék lett a régi szovjet-szocialista gyarmati „értelmiség" a nómenklatúra. A magyar elit újjáalkotásához hosszú évtizedek szükségeltetnek. Ez a rendszer hatalmas szellemi, erkölcsi úrt, s know-how deficitet hagyott ránk örökül, mert nem voltak szabad vállalkozások, nem volt engedélyezve a valódi filozófia, pénzügy, közgazdaságtan, történelemtudomány, politikai tudományok, polgári irodalom, helyettük marxista „haladó értelmiségi" propaganda kitalációk léteztek, így a valós humán tudományok kimaradtak az általános műveltségből. Nemzedékeknek kell elmúlniuk, hogy a vagyonhoz, hatalomhoz, csatlakozzék a tudás, teljesítmény, becsület, ízlés, erény és alkotásvágy.

A MAGUKFAJTA bal-liberális politikusoktól, propagandista „értelmiségiektől", a hazaárulásra kontraszelektált nómenklatúrától sokszor hallani, hogy maguktól civilizálódnak. Ez nem igaz. Civilizálja őket a kényszer, hogy egyre több a civil szerveződés, a civil ellenállás, és olyan civil emberekkel ülnek szemben, akik késsel-villával esznek. Így egyre nehezebb kapzsi kisebbségnek rávetni magát a húsra, puszta kézzel zabálni a hatalmat, falni az önkényt, s vedelni az állam javait.

Dicsőséges felszabadítás volt szerintük -
nekünk viszont barbár pusztítás, gyalázat.
A rabságnak negyven véres rögös éve
ezer tankkal együtt - úgy érkezett!

Ami nekik győztes Birodalom,
nekünk távoli és embertelen.
Ami nekik felszabadító háború volt,
nekünk bosszú – véres, kíméletlen.

Százezernyi asszony síró hangja,
szétlőtt házak s milliók menekülése.
Nekik dicsőséges és bátor harc –
nekünk egy kis népnek kivéreztetése.

Mi nekik igaz volt, nekünk hazug:
nekünk a kommunista hazaáruló, nekik derék.
Mint antilop torkába az oroszlán, úgy
harapott belénk a szovjet lánckerék.

(Forrás)

Vae victis – latin szállóige, jelentése: „Jaj a legyőzötteknek".

Népirtás Magyarországon

2009-03-02T16:16:00.005+01:00

Ezen írásom az ember és az állat párhuzamba állításán alapszik. Ez elsőre talán felháborodást kelt az olvasóban, de el kell vonatkoztatnunk az „állat” szó pejoratív jelentésétől. Ez nem könnyű, ugyan is ehhez egy pillanat erejéig át kell gondolnunk az ember társadalmi életét, és az állatvilágban uralkodó körülményeket. Köztudott, hogy az ember rendszertanilag az állatok közé van sorolva. Különbség nincs, csupán az emberi önteltség következménye, hogy fölé helyezte magát a természetnek. Ha emellett számításba vesszük az ember értelmi képességeiben rejlő lehetőségeket, akkor belátjuk, hogy lehetőségeihez mérten az állatvilág egy sokkal kiegyensúlyozottabb, és őszintébb közeg, mint a valaha is létező legjobb emberi társadalom.

A biológusok és természetkutatók révén tudható, hogy az egyes fajokat nem csak vadászattal, vagy tudatos irtással lehet a kihalás szélére sodorni.

Hétköznapi jelenséggé vált, hogy az állatok élőhelyének drasztikus ütemben, és mértékben való megváltoztatása, tönkretétele egyedszám-csökkenéssel, és akár az egész faj kihalásával is járhat.

Nem kell egyetemi magasságú őserdei témákig kalandoznunk. Magyarországon is számos példát találhatunk arra, hogyan avatkozunk bele az egyes fajok életébe, környezetük megváltoztatásával.

Az autópályák kettévághatják, és megbolygathatják egyszerre több faj természetes életterét is, - és itt nem kizárólag az „autóbaleset” áldozataira gondolok -. A szaporodás, a vadászterület helye között akár több ezer kilométer különbség is előfordul, amelyet egyes állatok, az ember beavatkozásának köszönhetően képtelenek áthidalni.

Hozzá kell még tennünk, hogy ha egy állatfaj egyedszáma már kritikus mértékben lecsökken, akkor az nem csupán egy, hanem számos más faj vesztét is okozhatja, és akár a tápláléklánc összeomlását is eredményezheti. Így az egyes kiirtott fajokat számos másik fogja követni a halálba, mivel a zsákmányszerzés, és a szaporodás lehetetlenné válik számukra.

Nem tartozom semmilyen természetvédő szervezethez, nem vagyok tagja a zöldeknek, ezért nem is kínálok megoldást a fönt említett problémákra. Mindenesetre ezek tények, amik felmérésekkel bizonyíthatóak.

Térjünk vissza az emberhez.

Bár gyakran elfelejtkezünk róla, az ember ugyan olyan részese a föld bioszférájának, mint a majmok, a halak, a moszatok, vagy a baktériumok.

Az emberi faj éppen ezért hasonló problémákkal nézett, és néz szembe az idők folyamán, mint a többi élőlény. Az emberi intelligencia ellenére a különböző problémák ellen ugyan azokat a reakciókat figyelhetjük meg az emberi társadalomban, mint a többi élőlény esetében.

Mikor egy állatfaj életkörülményei jelentős mértékben romlanak, és csökken a táplálék az adott területen, a fajnál gyakran megfigyelhető a népességnövekedés önszabályozása. Egyes fajok, amelyek átlagosan két utódot nemzenek, csak egyet fognak, gyakran pedig az anya megfojtja a kicsinyeit, így akadályozva meg a szaporulat növekedését, vagy akár szinten tartását is.

Ugye nem kell külön utalnom rá, hogy ez a modern emberi társadalmakban is jelen van. Hangsúlyoznom kell, hogy nem azokat az „embereket” akarom védeni, akik a konténerbe dobják az újszülötteket, csupán a jelenséget igyekszem leírni, hiszen csak a tisztánlátás után következhet a probléma megoldása.

A fejlett országokat, - kiváltképp Magyarországot - nagymértékben sújtják a fönt említett problémák. Hogy is volt ez az állatoknál? -Élőhely beszűkülése -Zsákmány csökkenése -Kicsinyek gondozásának nehézségei

Ezek együttesen eredményezik a populáció csökkenését. Bonyolult gazdasági rendszerünk csak ront a helyzeten, így az egyre öregedő társadalom, a gyermekvállalás egyre nehezebbé válása nem csak közvetlenül népességszám-csökkenéshez vezet. Népesedési helyzetünk manapság már olyan súlyos, hogy félő, ha végre-valahára jelentős erőfeszítéseket is tennénk a tragikus folyamatok megállításáért, már akkor sem tudnánk gátat vetni a magyar nemzet gyorsuló fogyásának. Mivel a népességcsökkenés nem a növekvő elhalálozási szám, hanem a csökkenő születésszám miatt történik, így létrejön az az állapot, amit „öregedő társadalom” néven emlegetünk. Társadalmunk előrehaladottsága és „civilizáltsága” más lehetőségeket, a természettől drasztikusan távolabb eső megoldásokat követel. Ennek következményeként pedig számos újabb probléma jelentkezik. A termelőerő, amely egy ország, pontosabban a világ megélhetését biztosítaná (lásd: zsákmányszerzés) tönkremenetelével fölbomlik a termelés és szolgáltatás törékeny egyensúlya, amelynek ideális állapotban, szimbiózisban kellene, hogy létezzen. Ugyan ez mondható el a társadalom, és a politikai, gazdasági vezetés kapcsolatáról is. Bár szimbiózisnak állítják be, nem szabad bedőlnünk ennek a hazugságnak. A szimbiózis értelme ugyanis az, hogy mindkét félnek haszna származik belőle. Mivel ez nem így történik, csupán élősködésről beszélhetünk.

Főleg a multinacionális cégek megjelenése óta nagymértékben terjedt el a tizenkét órás munkarend, amelyből gyakran, így sem lehet megélni. Sok helyen túlórákat, pontosabban „túlnapokat” lehet és kell is vállalni. A fizetés alacsony, a dolgozó minimálbérre van bejelentve, ezen pedig hatalmasat kaszál az adott cég. Ez a modern rabszolgatartás. Mindez váltott műszakos munkarendben. Bár van olyan, akinek ez megfelel, sok ember joggal panaszkodik depresszióról, teljes érdektelenségről, amely a munkájának egyik következménye. A nappali és éjszakai munka sűrű váltogatásával a szervezet nem csak testi problémákat produkál, hanem pszichés zavarok is jelentkeznek. E közben, - mivel szocializációnk és kultúránk „megköveteli” - gyerekeket szül a dolgozó, akiket a feszített és természetellenes élet következtében nem tud tisztességgel fölnevelni, ehelyett pesztráknak adja nevelésre, akár élőnek, akár elektronikusnak. Ebből pedig automatikusan következik a gyökértelen roncstársadalom, akik a szocializáció legminimálisabb részét sem sajátították el (lévén, nem volt kitől), így az bátran mondhatóan: alkalmatlan a társadalmi életre, az egészséges társadalom fenntartásának folyamatára. A lehetősége egy szülőnek pedig korlátozott. Vagy dolgozik, hogy etetni tudja a gyerekét, - viszont így nem tudja szülőként felnevelni – vagy fölteszi az idejét arra, hogy tisztességgel neveli a gyerekét, - viszont így elveszíti munkáját, hiszen félállásra nincs szüksége egy vállalatnak, ha tudja pótolni teljes állású jelentkezővel, és így éhen hagyja a gyereket -, vagy nem csinál gyereket.

Lássuk be: csoda, ha valaki ma önszántából gyereket vállal, kiváltképpen akkor, ha hármat. Ehhez - a társadalmi struktúrának megfelelően - szükségeltetne a politikai segítség, közbeavatkozás a család védelmének, (mint a társadalmak legalapvetőbb intézményének) érdekében. Meg kell értetni, hogy e természetes állapot a normális és megmaradásunk záloga. A nagycsalád nem probléma, hanem megoldás. Abban is, hogy a családon belül nyújtott (ingyenes) szolgáltatásokkal versenyképesebbé válhat az egész társadalom. Ázsiai „versenytársaink” ezt nagyon is jól tudják - nem véletlen előretörésük a nemzetközi piacokon. Ha nem akar egy ország a globális versenyben is lemaradni, akkor működtessen óvodákat, bölcsődéket, támogassa jogrendszerében a részfoglalkozást, teremtsen munkahelyeket, támogassa az ésszerű és széles alapokon nyugvó képzést, szabja ehhez szociálpolitikáját és társadalombiztosítási rendszerét. Ne a humántőke fejlesztését célzó kiadásait vágja meg mert az nagyon gyorsan visszaüt, gyakorlatilag minden polgárra. Valósítsa meg a nagy családok pozitív diszkriminációját. Ez az érdeke az egész magyar társadalomnak.

A politikai elit azonban hasznot régóta nem tud előállítani a társadalom számára, élősködőként, végletekig kizsigereli azt. Ez már régóta megfigyelhető az említett jelenségeket figyelembe véve. „Civilizáltságunkból” fakadóan és intézményesített társadalmunk következtében az ő feladatuk lenne, hogy mindent megtegyenek annak érdekében, hogy ezek a jelenségek pozitívan megváltozzanak. Vissza kell állnunk a társadalmi természetességet, meg kell találnunk újra a természetes civilizálódás módját, az élet természetességét, szemben az urbanizált és fogyasztóivá vált, gyökértelenséggel, konzumidiotizmussal. Ehelyett ők azok, akik a kihalás útjára terelték saját fajtájukat, és semmi érdemleges lépést nem hajlandóak tenni ellene. A fenti folyamatok pedig tökéletesen részét képzik annak a folyamatnak, amely elvezet a demográfiai katasztrófához, a magyar népesség és a nemzet katasztrófájához.

Mivel a népességszám csökkenést könnyen lehet mérni, ezt a jelenséget nem tudják tagadni, A kormány éppen ezért kerüli ezt a nagyon fontos, kényes témát, és semmiféle értékelhető megoldást nem kínál a folyamat visszafordítása, vagy akár mérséklése érdekében. Különösen elkeserítő, hogy nemhogy a cselekvés szintjén, de még szavakban sem foglalkozik a problémával. Pedig ez nem egy probléma a sok közül, ez A probléma. Az általa vezérelt, közvéleményt formáló médiumok által inkább letagadja, eltusolja.

A népesség drasztikus csökkenése, a társadalom elöregedése és munka- és életképtelenné válása elképzelhetetlen következményekkel járhat. Ennek megakadályozása és megfordítása pedig nyugodtan nevezhető emberiség elleni bűntettnek.

Mivel a termelőerő a gazdasági élet alapját képezi, amelyet figyelmen kívül hagyni nem lehet, így egyértelmű, hogy szándékos cselekményeknek lehetünk tanúi, pontosabban elszenvedői. A paraziták pedig tovább szipolyozzák a társadalmat, a gazdatestet és nem csak az általa megtermelt zsákmányból (haszonból) követelik jogtalanul a részüket. A paraziták, tevékenységük biztosítása érdekében mindent megtesznek a hordozó testének, szellemének, és lelkének tönkretétele, és átformálása érdekében, legfeljebb majd tovább állnak, ha a gazdatest elpusztul. Hogyan terjed-bővül az a valami, amit élősdiségnek, parazitizmusnak nevezünk? Az evolúció létrehozta ugyan az egymásra épülő élőlényegyüttesek táplálkozási piramisát, ahol a növények a szervetlen világot fogyasztják, a növényeket a növényevők, őket pedig a ragadozók – a piramis csúcsán a "csúcsragadozóval" –, de ebben a logikus rendszerben nincs helye a parazitának. Éppen ezért nincs is logikus magyarázat arra, hogyan jött létre... Feltételezhető, hogy akkor jöhetett létre, amikor már voltak "normális" élőlények, akiken aztán élősködhetett. A parazita épp arról ismerszik meg, hogy rátelepedve a gazdaállatra nem küzd, és nem verítékezik, hanem kényelmesen megvárja, amíg a gazdaállat megszerzi a táplálékot, amit aztán ő egyszerűen elszív előle. Vagy úgy, hogy visszahagy kis erőforrást a gazdaállat életben maradásáért, hogy továbbra is élősködni lehessen rajta, vagy úgy, hogy a gazdaállat bele is pusztul, bár ekkor idejében kell megteremteni az újabb gazdaállatra való átjutás feltételeit. Ellenkező esetben az élősdi is vele pusztul. Az élősdiség egyszerűbb formáját azok a paraziták jelentik, amelyek fogyasztják a gazdaállat erőforrásait, és anyagcsere végtermékeiket beleürítik. Komplikáltabb és veszélyesebb a vírus stratégiája, amely átalakítja a gazdaállat genetikai kódjait, így annak sejtjei ezt követően szervezetükkel szembefordulva „vírusgyárakká” válnak.

A nyugatias modernitás szerveződési elve fél évezrede az élősködés. A spanyol konkvisztádor, a „bekerítéseket” szervező angol földesúr, a Kelet-Indiai Társaság kereskedőnek álcázott haramiája, a 19. század „biznicet gründoló” vadkapitalistája, a mai neoliberális globálnyikig bezárólag ugyanennek a szerveződési elvnek a „termékei”. Sőt a bolsevik brutális politikai kapitalizmusa is csupán egy elvadult leágazása a szerveződés „főáramának”.

Az előttünk álló történelem globális kapitalizmusainak „genezisét” az az ősi történet adja, amely a császárkori Római Birodalomról szól, ami egyértelműen a globális kapitalizmus létszerveződési formájának első grandiózus megnyilvánulása volt. Ez a Birodalom azért bukott meg viszonylag rövid idő alatt, mert pusztító terjeszkedésének koordinálásához még nem rendelkezett azokkal a technológiai, szociotechnikai „fegyverekkel”, amelyekkel legyűrhette volna az egyre elemibb erejű lázadásokat. Éppen ezért valószínűnek látszik, hogy ez a legmélyebb talapzata az „ember(iség) tragédiájának” is. Annak a tragédiának, amelynek lényege épp az, hogy az élősdiség létszerveződési módja rászabadult az emberi létezésre. Tán e történet mélyszerkezetének kíméletlenül őszinte feltárása segíthetné az emberiséget, hogy élősdijeitől megszabadulhasson.

Az ominózus parazita viszont a szervezet tönkretételével egyre csak termeli azt a vírust, amely a hordozó állat szaporító szerveit pusztítja el, amely így képtelenné válik az utódnemzésre is. Ez a vírus korunk legpusztítóbb népbetegségét terjeszti, ezt a vírust hívják liberális társadalmi, gazdasági, stb. modellnek.

Érdekes és bíztató hír, a legújabb kutatások szerint a fák képesek kémiai úton információkat közölni egymásnak egy adott betegségről, hogy gátat szabjanak a vész továbbterjedésének. Különösen érdekes ez a kutatás, ugyanis ezáltal az elkövetkezendő évtizedekben fog kiderülni, hogy meg tudjuk e közelíteni a növényi társadalom szintjét, vagy bebizonyosodik, hogy az emberi faj ennél jóval kezdetlegesebb szinten áll.

Kisvillon – Ellenkultúra

(felhasznált cikk: Bogár László: A parazita természetrajza)

Fő(?)város

2009-03-01T16:40:00.002+01:00

Aligha véletlen, székely, (vagy erdélyi) ember BudapestRE utazik, ha arra viszi dolga, és BukarestBE például, ha éppen oda vezérli a balsors.

Minden nyelvészkedési okfejtés helyett maradjunk annyiba: a fővárosba felutazni szokás. Akkor is, ez a főváros ma hivatalosan nem a mienk: persze, az érzelmeket, a származást, a kultúrást nehéz lenne mindenféle hivatalossággal meggyőzni.

Múlt héten Budapestre utaztam, ügyes-bajos dolgaimmal. Bevallom, nem túl nagy lelkesedéssel: holott valamikor nagyon szerettem ezt a „szép, hiú és buta” várost, ahogyan Márai nevezte. Szerettem az Andrássy-utat, az Erzsébetvárost, a Szabadság-hidat, a Gellérthegyet, mindazt, ami kicsit akkor is enyém, ha éppen román személyazonosságival zsebemben sétálok rajtuk.

Igazából most is változatlan szeretem.

Csakhogy… Nyakigláb Edward angol királyt parafrazálva: Budapesttel mostanság az a baj, hogy túl sok benne a budapesti. Nem szép dolog általánosítani, néha azonban, különösen felületes szemlélőként, megkockáztatható: a pesti átlagember (- Budát most kihagyjuk, mindig is más bolygón volt, -) szinte olyan, mintha külön tenyésztette volna ki valami tréfás kedvű kontraszelekciós istenség.

Mogorva, megkeseredett, felületes, rátarti, ugyanakkor bizalmaskodó típus, aki ideig-óráig lehet elbűvölő, kedves, színes egyéniség, a végén csak lehull róla a kultúra és a közös összetartozás értéke, mint az a bizonyos ruha ama boldog szerelemben.

Állítólag ezek is véreink.

Nem akarok bántó, sem igazságtalan lenni igen sok kitűnő pesti barátommal. De talán ők tudják a legjobban, mennyire megélhetetlen, depressziós, frusztrált város lett ebből a szép öreg hölgyből, rigolyáival, állandó sietségével és úri allűrjeivel együtt.

A néhai főváros…

Tulajdonképpen mindenkori. Európa egyik legszebb városa, a Margit-szigettel, a budavári siklóval, a Lánchíddal és az elzálogosított (!) Országházzal.

Azért nem kevés odanemfigyelés, nemtörődömség és lustaság kellett ahhoz, hogy ennyire lelakják ezt a várost…

Utolsó kellemes emlékem Budapesttel lassan majdnem tízéves. Akkor még mosolygós embereket is láttam az utcán, bizonyos kerületek szemlátomást csinosodtak, a vendéglátókedv megnőtt, és előre köszöntek, ha bementél a kocsmába vagy étterembe.

Ha valaki azt hiszi, hogy a változásban elsősorban a kormányzatnak van szerepe, erre csak azt tudom mondani, minden hasonlóság a szocialista kormányzattal, „hozzáértéssel” természetesen nem a véletlen műve. Nemrégiben, ugye, csak úgy simán elloptak egy fél kerületet, ami valljuk be, Piszkos Frednek is dicsőségére válna.

Szóval múlt héten Budapesten jártam, ismét. És sok mindent elmond a kezdő kaland, noha jól tudom, személyes tapasztalatból nem kéne általános következtetést levonni. És mégis.

Az autóbusz, amellyel balszerencsémre utaztam, reggel fél ötkor érkezik a hajdani fővárosba. És itt kezdődik minden bajnak forrása.

Mert kiderül, amelyre a magamfajta vidéki lélekben nincs felkészülve: Budapesten hajnali négy és tíz között gyakorlatilag nincs amit tenni, nincs ahová beülni, nincs ahogyan eltölteni azt a pár igen kínos órát, ha éppen nincs előre foglalt szállásod.

Budapesten a reggeli – mit reggeli? Délelőtti! –tíz órai nyitásrend a decensebb helyeken olyan sérthetetlen, mint az Ószövetségi parancsolatok. Persze, vannak olyan helyek, amelyek a hajnali órákban is nyitva tartanak: nevezhetjük őket székelyes szóhasználattal köpködőnek, lajbitépőnek, becsületsüllyesztőnek, szinte kivétel nélkül csupa olyan hely, ahová ilyenkor kizárólag játékgépeket püfölő, látványosan kisebbségi és részeg „polgárokért” rajongóknak érdemes járni.

Azért egy világvárostól ez kissé szokatlan, mit ne mondjak, kínos.

Hozzá lehet tenni a kutyagumis utcákat, a sakáli tehetséggel megáldott taxisofőröket, a gyanakvó embereket, a hajléktalanokat, az arrogáns és ugyanakkor mihaszna rendőröket: na ez az, ami most, és aminek nem lenne szabad Pestnek lennie.

Hogyan is mondta valamikor a Kormányzó úr? „Tetemre hívom e bűnös várost, mely feledve ősi múltját, vörös rongyokba öltözött…”

Bizony, ideje lenne már egy átöltözéshez. Méltatlan ez a mai viselet egy ilyen szép öreg hölgyhöz.

Forrás: Tarquinius, György Attila blogja

Le a diktatúrával!

2009-03-01T09:03:00.001+01:00

Ha nem tudnám…
Ha nem tudnám, hogy tehetségtelen fráter, még meg is ijednék…
Ha nem tudnám, hogy bábu a szerencsétlen figura, orvosért kiabálnék
Ha nem tudnám, hogy üres a feje, mint ama bizonyos fából szerencsétlennek, remegnék én is, mint most a kertben a páfrányom
Ha nem tudnám, hogy senki, senkiházi és hogy holnaputánra eltűnik majd a nagy semmibe, MOST venném elő a fokosomat
Ha nem tudnám, hogy retteg tőlünk, én félnék
Ha nem tudnám, hogy gyáva féreg, és ezért bújik el az igazi aljasok mögött, keresném az arcát tenyeremmel

Ha nem tudnám, hogy kik ellen és mi ellen van dolgunk
Ha nem tudnám, ha nem lennék biztos abban, hogy felvirrad, és langyosan simogat majd márciusban a magyar nap
Ha nem tudnám, hogy fajtánk mennyire türelmes, már-már betegesen az, szaladnék –mondjuk a szomszédba- segítségért
Ha nem tudnám, hogy csak egy nagy és erős seprű kell, és eltűnik a szemetje
Ha nem tudnám, hogy mi vagyunk a jók, és tudom
Ha nem tudnám Egy az Isten, és érti Ő magyar szavam,
De tudom.
És nem félek. És türelmes vagyok. Mert a türelem nem meghajlást, hanem igyekezetet jelent. És jókedvű vagyok, nagyon.
Mert tudom –és bár nekik is köszönhető- beteljesedik végre a sorsunk.
Március: Te Rád várok!

"Isten ne segíts, csak csodálkozz!”

Forrás: Testvéroldalunkról, Eduardótól

"Kuruc"

2009-02-28T01:22:00.013+01:00

Kurucok: A XVI. sz. második és a XVII. sz. első felében a földesúri szorongattatások és az idegen uralom ellen felkelő parasztokat nevezték kurucoknak. Az elnevezés eredete valószínűleg az 1514. évi parasztháborúra nyúlik vissza, hiszen Dózsa parasztseregei is "keresztesek" (latinul cruciatus) voltak. Először Thököly Imre idején hívták így a Habsburgok mo.-i uralma ellen harcolókat: jobbágyokat és nemeseket egyaránt, és ez az értelmezés a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban (1703-1711 ) teljesedett ki. A Habsburg-család támogatóit és az olyan magyarokat, akik Habsburg pártiak voltak, azokat labancoknak hívták.

"Korlátlanul magyar", "egyfajta ellenállási mozgalom" hírlik a híres, de inkább hírhedt Kuruc.info hírportálról. Őket, mint a nemzeti radikális oldal szubkultúrájának híroldalát szokták aposztrofálni, kik már Gy. Ferenc majdani elítéltnél is kihúzták a gyufát. Most én fogom náluk kihúzni, de Istenem... valamiből nekünk is meg kell élni. Leszünk innentől komcsik, zsidók, minden mi szem szájnak ingere.

A fenti meghatározás a kurucokat, mint történelmi személyeket és mozgalmat definiálja. Köztük és modern Arkan drukker kurucaink között egy hasonlóság van, de az is csak meghatározás, mintsem jelentésbeli; parasztok! Utóbbiakat érdemes kiegészíteni a "sunyi" előtaggal. Mert hát azok. És még hülyék is.

Sunyik, mert a bomlott elméjű Novák Elődön kívül jóformán egyikükről sem tudja senki, hogy kik borzolják a közéletet. Kemény csávók lássuk be, névtelenségből nem mindenki merne olyanokat monitorra vetni, mit amilyeneket ők. Szódásüveg szemüveg, mellőzött gyerekkor, anyai csókok hiánya, asztma, inhalátor, Counter-Strike, feltűnési viszketegség, a női nemi szerv hírből való hallata és Kuruc.info szerkesztői felület. Elképzeléseim szerint ez lehet a szerkesztői gárda általános profilja. Persze ezt tudni nem lehet, mert hát a bátor ifjakról az anyjuk sem tudja kicsodák.

Hülyék, mert amit tesznek az nem egyéb, mint ügyük rombolása, a radikális oldal totális lejáratása és támadási felület a hatalom számára. Nyilván én vagyok a Hollán Ernő utcai Moszad-ügynök, és hát hol is vagyok ilyen elszánt, bátor és vitéz daliákhoz képest, mint Kurucék, de épeszű ember nincs a radikális oldalon, aki ne ezt, vagy fizetett provokációt sejtene az oldal mögött. El kell árulnom a titkot -ami tán rosszabb is, mint a feltételezett összeesküvés - Kurucéket nem fizeti senki, csupán olvasóik és önmaguk. Ők tényleg ilyen idióták. Megértem, hogy nehéz gyermekkor után az embernek lázadnia kell minden ellen, kiváltképp a valóban hazug és hamis P.C. hatalommal szemben, aminek legjobb módja a frecsegő zsidajozás, retkesezés... stb; stb; blablabla. Frappánsabbnál frappánsabb szóösszetételeket gyártanak, így a Zsideszt, Zsindexet és más egyéb hónalj szagú fantáziátlanságokat. De lázadni azt kell! Mert kell, hát lássuk be! Kérdés tehát, mivel lehet még inkább lázadni?

Parasztnak kell lenni! Méghozzá gigászinak. No, nem olyan parasztnak, mint amelyik tisztességgel dolgozik földjén, etetve gyermekeit, országát, hanem amolyan igazi tenyeres-talpasnak. Olyannak, amelyiknek van pofája kikiáltania magát minden szégyenérzet nélkül újságírónak, holott helyes írni sem tud. Kurvamocskosfasszopógecicigányzsidóniggerkomcsiliberálbolsevik! Ilyen ám' a Kuruc virtus! Ott a holokauszt mindennemű tagadása. Nincs is ezzel baj, véleményt csak szabad formálni, de amin leginkább fennakadhat a némi humorral megáldott olvasó, az a "kicsúfolása" a holokausztnak. "Hollókoszt" "holokamu" és hasonlók. Hát ha azt mondom, hogy egy satupadba, vagy egy hámozott narancsba több fantázia szorult, mint Magyar hon ügyeletes lázadóiba, akkor hihetetlen jóindulatú vagyok. Mondanák azt, hogy holokamuszt. Abba legalább némi fantázia van. Ha már valamit gúnyol, tagad, támad, akkor tegye azt legalább némi fantáziával. De nem, ők erre sem képesek.

Valami csoda folytán azonban mégis olvassák őket. "Szókimondóak", "odamondóak", "megmondóak", s ezért sokan olvassák, olvasták őket. Fletó, a nemzeti oldal (nem mintha a Kuruc.info a nemzeti oldalhoz tartozna) legkiválóbb, önjelölt PR-osa be akarta őket tiltani, hát kérdem én mi lehetett ennél jobb reklám? Ismertek lettek. Ennek okán kurucék végtelenül elszálltak maguktól, szerintük ember nincs ezen a bolygón, aki ne őket olvasná. Pedig van. Én. Persze én ezen cikkemtől fogva zsidó vagyok, tehát én nem számítok. Állítólag 70.000 a napi olvasottsági arány, hiszi, aki piszi, vagy aki elhiszi. Ők, ettől viszont szentül hiszik, hogy ők a hatalom legkiválóbb ostorozói. Múltkorában vettem a bátorságot (én kis mesüge) és átvettem Őkurucosságuktól egy hírt, de voltam akkora zsidó, hogy kispóroltam feltüntetni, hogy tőlük származik. Jelzem, a hír rajtuk kívül legalább 90 médiumban jelent meg. Mindegy, őket ki kell írni, fel kell tüntetni, történjen bármi. Én részemről leírnám őket, de én tudjuk mi vagyok.

Amit nem értek: Novák Előd kisdobos mi a frászt keres ott? A Jobbikban tevékenykedik (éppen) és bedolgozik egy olyan oldalnak, amely zsigeri Jobbik ellenes (jogos, hiszen ki állna össze egy ilyen szélső liberális párttal?)? Nem különösebben értem a párt vezetőségét, de lelkük rajta, ha az ilyeneket funkcionáriusként alkalmazzák.

Összegezzük: Adott egy oldal, amelyik névtelen, arctalan, színtelen, szagtalan, tyúkmellű kriplikből áll (feltehetőleg), akik zsidóznak, cigányoznak orrba-szájba. Militáns egységeket akarnak, kik rendbe vágják az utcát, kiirtják az összes létező zsidót Pest-Budáról, s végre kikiáltják az Árja Nemzetség dicső földjét, majd közösen megnézik a Jüd Süss-t. Kétségem sem fér hozzá, hogy egyikük sem volt katona soha életében, s vért pisálnának egy jól megtermett kan cigány puszta látványától, legyenek akár egyedül, akár többen. Nos ezeknek van, aki tapsol? Él ember ezen a földön, akiknek ez tetszik? Az, hogy a napi hetven kikerült cikkből kb. kettő sajátjuk, a többi mind primitivizált innen-onnani átvétel? Ha van ilyen, akkor csak gratulálni tudok neki, viszont kérem, hogy ne írjon nekünk, nem venném a lelkemre, ha meg kellene erőltetnie írásbeli képességeit, és végül elájulna a terheléstől. Pont olyan sunyi, hülye paraszt lehet, mint azok fél sötét szobában ücsörgő nyikhajok, akik egyébként életükben nem fogták még nő kezét - az anyjukén kívül -, fegyvert is csak a Counter-Strike-ban láttak, tüntetést pedig csak felvételről láttak. Had gratuláljak hát ezúton is ezen dicső hősöknek, kik név, arc és személyazonosság nélkül játsszák a divat náci szerepét, kiélve ezzel saját patetikus feltűnési viszketegségeiket, buzgón téve szívességet a hatalomnak. Köszönjük meg nekik, egy tapsot megérdemelnek.

A feladat továbbra is a miénk, a Magunkfajtáké. Ők nem lesznek ott a kérdéses pillanatban, ne is keressük majd őket. Tudok pár valóban nemzeti és valóban radikális szerkesztőt, akik ott lesznek velem aznap. Róluk tudni fogom, hogy kik, már csak azért is mert már láttam őket a két szememmel. Bennük van annyi, hogy felvállalják, amit tesznek, amit írnak. De ők is bizonyára zsidók...

U.I.: Bár kétségtelen, hogy ezentúl zsidóliberáliskommunistacigány vagyok, de be kell ismernem, elég rossz, mert csináltam egy újabb reklámot Kuruc.info-nak. Lehet, hogy ők zsidók és ez a taktikájuk? Ha így van, akkor nagyon ügyes...

Kikérjük Nero nevében!

2009-02-27T18:00:00.003+01:00

Néhány hete, ha Gyurcsány elrettentő példájához valami hasonlót keresnek a múltban, akkor egyeseknek, mint állítólagos hasonló jelenség, a néhai Nero császár jut az eszükbe, akinek szegénynek a hírnevével amúgy sem bánik kegyesen az utókor. Amiért saját hibáin kívül elsősorban a karrierista Suetonius, a Nero utáni korszak udvari történésze a felelős, aki írásaiban az előző dinasztia lejáratását tűzte ki célul az utód dinasztia érdekében.

Valahogy úgy, mint egykor Shakespeare, aki a Tudorokat szolgálva „égette” királydrámáiban a korábbi angol dinasztiákat, a Lancastereket és a Yorkokat. Különösen az utolsó királyt, III. Richardot, aki messze nem volt szörnyeteg, és főleg nem volt púpos (bocsánat: alternatív testalkatú). Vagyis a lényeg az, hogy a történelmet többnyire a győztesek illetve a túlélők írják. Mi pedig utólag vagy tudunk korrigálni, vagy elhisszük elődeink rágalmait. Ezért gondolják sokan még ma is szörnyetegnek Nerót és a császárság alapító Augustuson kívül a Julius Claudius dinasztia összes más befeketített tagját (Tiberiust, Caligulát, Claudiust). E hiedelem szerint Nero egy véreskezű diktátor volt, akitől az egész Római Birodalom népe rettegett és pusztulását várta. Pedig a tények másról beszélnek.

Nero anyja segítségével - aki akkori férjét, Claudius császárt megmérgeztette - jutott hatalomra 17 éves korában. Szédületes hatalom került a kezébe. Akkor valóban szinte az egész világ ura volt. Nem csoda, hogy ettől néha megtántorodott. Éppen Gyurcsány példája mutatja, hogy mások az ő egykori hatalmának a töredékétől is megbolondulnak. Ráadásul az ifjú császár egy olyan világban nőtt fel, ahol mindennaposak voltak az intrikák, összeesküvések, gyilkosságok. Ő is állandóan veszélyben volt. De élete első tizenhét évében is ez volt mindennapi sorsa. Tizennégy éves uralkodása alatt tehát rendszeresen meg kellett küzdenie életben maradásáért. Ennek ellenére nem vált szörnyeteggé, mint utólag egyesek állítják. Uralkodása amúgy még bőven beletartozott a Pax Romana ragyogó korába. Mikor általános jólét, létbiztonság és béke uralkodott a Birodalomban. A szinte állandó versenyek, viadalok és egyéb látványosságok miatt a nép imádta császárát. És a császár se szipolyozta sohase mindenféle új adókkal alattvalóit. Azok a gyilkosságok, amiket a nevével kötnek össze, kivétel nélkül a szenátorokat, patríciusokat, lovagokat érintették. Tehát azokat a kiváltságos rétegeket, melyek benn voltak a hatalomban, de még többre vágytak a császárral szemben is. Egy pillanatig ne higgyük, hogy a kivégzettek között akár egy ártatlan is volt. Erről csak a sértett rokonok által fizetett Suetonius igyekszik az utókort félrevezetni. Nero csak rendre megelőzte azt, ami vele tizennégy év után végül is megtörtént, hogy megdöntötték hatalmát. De ez az udvari intrika nem érintette az átlagembereket. Ez az akkori nomenklatúra belügye volt. Az átlag római ebből semmit se tapasztalt. Egykori Pannonia provinciánkban is kellemes volt akkor az élet, messze jobb, mint nekünk Gyurcsány alatt. Nero bűnei közé sorolják még, hogy megölette anyját. Ami szintén igaz. Csak kritikusai arról feledkeznek meg, hogy „szerető édesanyja” is pont arra készült fiával kapcsolatban. Tehát ismét csak megelőzött egy ellene készült merényletet. Miként Poppea, második felesége is ellene intrikált, ezért mikor az terhes volt, akkor a miheztartás végett szimplán hasba rúgta… Híres áldozata volt még Nerónak a filozófus Seneca, aki sztoikus filozófushoz méltatlanul és elég alacsony, hispán származása ellenére is keveselte consuli rangját, vagyonát és még többre vágyott - szintén uralkodója, jótevője ellenében. Róma állítólagos felgyújtásának is több a füstje, mint a lángja. Még Suetonius is hol azt írja, hogy felgyújtotta a várost és az elpusztult, hol meg azt, hogy csak fel akarta gyújtani, de nem sikerült. Egyébként egy másfélmilliós várost, melynek jelentékenyebb épületei márványból voltak, nem lehetett csak úgy felgyújtani. Arról nem is beszélve, hogy ennek az állítólagos égésnek a nyomát soha nem találták a régészek. Dilettáns művésznek, rossz költőnek gúnyolják még ellenségei. Amivel csak az a baj, hogy például egy verssora se maradt meg. Vagyis csak ellenségei állítják. Viszont akkor se bűn, ha igaz. Az viszont igaz, hogy kiváló kocsihajtó volt, és ennek annyi tanúja volt, hogy még Suetonius se merte letagadni. Szexuális aberrációi viszont valóban voltak. De ez manapság annyira eukonform dolog. Ezért tehát politikailag ma nem korrekt őt megszólni.

De nem is ez a lényeges. Vessük inkább össze Gyurcsánnyal, akiről elsőre mindjárt elmondhatjuk, hogy se a művészetben, se a sportban még csak dilettánsnak se mondható, mozgása pedig „alternatív”.

Nero például sohasem tett semmi károsat hazája ellen, nem árusította ki. Nem rágalmazta saját népét sem. Nem szolgált idegen érdekeket. Nem lövette ki egyetlen alattvalója szemét sem. Tisztelte viszont a római isteneket, és nem nyomta el a másét stb. Ha ma köztünk lenne, akkor az országot tönkretevő brókereket, bankárokat, multis vezéreket, ombudsmanokat, minden emberjogista tiltakozás ellenére egyszerűen csak lenyakaztatná, vagyonukkal pedig az államkincstárt töltené fel. Gyurcsány tehát, ha legalább Nero szintjére akarna jutni mint államférfi, akkor felszólíthatná mondjuk minisztereit és a többi ártányt, előbb végrendelet írására, melyben az államkincstár lenne a kedvezményezett, majd az öngyilkosságra, amelynek egyébként több módja volt akkor is. Például a saját kardba dőlés a kuncsaft egy rabszolgája segítségével, vagy ereket felvágni és így elvérezni fürdés közben, a mimózábbaknak pedig egy gyorsan ölő méreg igénybevétele volt akkoriban üdvös. De a főnök se ússza meg. Mutasson végre egyszer jó példát, és kezdje ő. Igaz, ezt Nero se merte megtenni, mikor már kilátástalan volt a helyzete, de legalább akarta. Ezért felszólította egyik testőrét császára likvidálására, aki viszont kötelességtudó katona volt…

Az egyszerű római egyébként sokáig nem hitte el, hogy Nero meghalt és visszavárta. Mi is várnánk mai ínséges helyzetünkben. Ha már sajnos császárként nem is, de legalább vegye át a szerencsétlen Pannonia provinciában a proconsulságot. És hozza vissza nekünk a Pax Romana-t.

(forrás)

Forradalom és/vagy lázadás - megkövetve mindenkit

2009-02-27T17:07:00.003+01:00

Az Ellenkultúra idáig minden egyes olvasóját félre vezette. Félrevezette, hiszen félrevezették az alkotókat, minket, azokat, akik a szavak helyességét hirdetik, azok eredeti helyes használatát. Őszintén szeretnék elnézést kérni minden olvasónktól. Megkövetésünk oka, hogy a pillanatnyilag is nyakunkon ülő diktatúra elsöprésének egyetlen lehetséges módjának a forradalmat tekintettük. Tévedtünk, tévedni pedig emberi dolog, ezt pedig mindenki tudja, azóta, hogy a sündisznó leszállt a súroló keféről.

Miért is lázadok hát saját magunk (téves) kinyilatkoztatásai ellen? Azért, mert amiről mi ezidáig beszéltünk az bár igaz volt, rossz szóhasználatban történt. Forradalomról beszéltünk, holott lázadásról kellett volna. Lássuk a két szó közti elsőre nem is feltűnő, de lényegi különbséget:

- A lázadás ösztönös, spontán, az elviselhetetlenség érzéséből fakad, és valamihez vissza akar térni, valamit a helyére akar állítani. Az ösztönösség és spontánság idővel tudatos, szervezett cselekvéssé alakulhat át. A forradalom tudatos, szervezett, manipulált, romboló és újat építő.

- A lázadást a jogos elégedetlenség, a forradalmat a tudatos, manipulált elégedetlenség szüli.

- A lázadás a Rend utáni igényből fakad, a forradalom valami mást, eddig sosem voltat, új rendet akar.

- A lázadás fenntartani akar, megmenteni, a forradalom rombolni és „teremteni”.

- A lázadás a fennálló jog biztosítására törekszik, a forradalom új jogi helyzetet akar.

- A lázadás a hagyományos erkölcs védelmében lép fel és cselekszik, a forradalom kívülről támad, absztrakt, emocionális és tervezett.

- A lázadás elkeseredett, a forradalom rajongó és gyűlölködő.

- A lázadást a helyzet hozza, a forradalomhoz utópia, vízió kell.

- A lázadó veszélyben látja addigi helyét, a forradalmár keresi a helyét.

- A lázadás jogát a magyarság számára az Aranybulla ellenállási záradéka is biztosította.

- A forradalmár mindenkor csak a haladás, a változás szükségességére hivatkozhat.

- Lázadáskor, idővel, előfordulhatnak forradalmi vonások.

– A forradalmárok kiindulási pontja lehet egy-egy lázadás.

- A magyar karakter része a lázadás, a forradalmat „importáljuk”.

- Lázadó volt például: Koppány, Vata, Bánk Bán, Vitéz János, Bocskay István, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc, Batthyány Lajos és az aradi vértanúk, Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg, az 56-os felkelők.

- Forradalmárok voltak többek között: I. István, Budai Nagy Antal, Dózsa György, Karácsony György, Martinovics Ignác és társai, Kossuth Lajos és a márciusi ifjak, Károlyi Mihály, Kun Béla, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás, Kádár János, a hetvenes-nyolcvanas évek Demokratikus Ellenzéke.

- Minden forradalom győzelme után terror, nyomor, hanyatlás, beszűkülés következik be. A forradalom mindig kevesebbet teljesít, mint amit ígér.

– A lázadások győzelme viszont energiákat szabadít fel, és megnyugvást hoz, noha a teljes restauráció lehetetlen.

- A lázadás konzervatív, a forradalom haladó tett.

- Csak a lázadásnak van mártírja, a forradalomnak csak tettese, balekja.

- Korunkban, az emberek gyökértelensége, nihilizálódása folytán egyre több a forradalmár és egyre kevesebb a lázadó.

- A lázadás gyakran nevezhető ellenforradalomnak is.

- A lázadás szinonim szavai: felkelés, zendülés, szabadságharc.

- A forradalom szinonim szavai: felforgatás, bujtogatás, izgatás.

Pozsonyi Ádám pontosan látja ezt, s eképpen fogalmazott:
"...a minap a képernyőn – ritka pillanat, hisz elvből nem nézek tévét – szegény (és általam szívből tisztelt) Wittner Máriát láttam, amint bőszen védte ’56 igazát, s egyik fő vádpontja az volt, hogy eltiprói, a kommunisták azt mondták rá: ellenforradalom. És ezt ő sérelmezte. Mint ahogy sérelmezi majd mindenki itt a nemzeti oldalon. Az összes író, újságíró és publicista, énekes, véleményformáló és proli utcai ágáló. Tévedés! Legyünk rá büszkék! Ideje eldobni a hibás szemüveget. Azt, amit ellenségeink tettek orrnyergünkre.

Igen, mondjuk ki végre, vállaljuk föl: 1956 ellenforradalom volt, s épp ez bizonyítja tisztaságát, értékét, és történelmi rangját. Én persze értem Wittner Máriát. Megértem. És mindenkit, aki felhorkan eme dicső, szent és magasztos kitétel hallatán: Ellenforradalom. A reflexek működnek. Nagyon is jól. A szemüveg még rajtunk. Azon keresztül látjuk a világot. Belénk verték, régóta sulykolják, hogy a forradalom az jó. A forradalom az nemes. A forradalom, az valami fennkölt és piszokul „rendes” dolog, hol holmi elnyomottakat segítenek, és majd jövel a nagybetűs szabadság.

A kretén Kossuth, a hülye és balfék Jászi, a gazember Károlyi, nem beszélve az összes kártékony álmodozó széplélekről, utópistáról és idealistáról, kiket elmulasztottak falhoz állítani Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzása alatt. Horthy alatt, aki mindig büszkén vallotta magát ellenforradalmárnak. Dobjuk el végre a hibás szemüveget!

A forradalom rossz! Ezt jegyezzük fel. A forradalom maga a fertő, a mocsok, a felfordulás, a káosz, zűrzavar és minden bajnak a gyökere. Mindig is az volt.

1956 épp ezért nem volt forradalom, hanem igenis ellenforradalom. Nagy nemzeti erőpróbáink lázadások, nem pedig forradalmak. A normalitást védelmezték. A haladás, a bomlasztás, az utópista forradalmak által helyéről kizökkentett valóságot, az eredeti Isten által teremtett rendet akarták visszaállítani (...)

Ideje végre feltenni a kérdést! Miért akarunk ellenségünk szemében értékesek lenni? Miért az ő normáikat tesszük magunkévá? Miért szomjúhozzuk dicsérő szavait? Miért ácsingózunk gyilkosunk jobbja után? Minek kuncsorgunk hóhérunk vállveregetéseiért?

Azt mondják ellenforradalom? Üssünk a mellünkre! Azt mondják reakciós? Bólintsunk: Nos, igen! Azt mondják: leragadt? Mondjuk: Hát még szép! Röhögnek: mucsai! Naná, majd européer! Ránk fogják rasszista? Intsünk mosolygósan: Ez csak természetes."

Be kell látnunk: hatalmasat tévedtünk. Fogalom zavarban voltunk, de ezúttal tisztáztuk a dolgot.

Ezúton tehát kérjük Tisztelt Olvasóink szíves elnézését, reméljük nem emiatt fognak elpártolni tőlünk, s kérjük őket, ha legközelebb forradalmárokként szeretnék aposztrofálni magukat, jusson eszükbe: MI LÁZADÓK VAGYUNK!

Felhasznált anyagok: barikád.hu; Antidogma.hu

Kép mára

2009-02-27T16:25:00.002+01:00

ZÉRÓ TOLERANCIA

A Vajdaságban a halottakat sem kímélik

2009-02-26T14:13:00.005+01:00

Az újvidéki futaki úti katonatemetőből a hatóság huszadik alkalommal távolította el az ott elhelyezett 100 fakeresztet, amelyek felállításával a Tito-féle partizánhadseregnek 1944-45-ben áldozatul esett magyar civilekre emlékeztek.

Ezt a hatóság azt követően tette, hogy a múlt évben a saját szervezésében és az újvidéki polgárok pénzén a sárvári internáltak temetőjében emlékművel és több száz keresztel felújította az ott elhunyt internáltak sírhelyeit.

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) szerint a vandál rombolás ténye arra utal, hogy a szerb politikai elit huszadjára is gőgös visszautasítást választott. Ami a legújabb esetet megkülönbözteti az előzőek legtöbbjétől, az üzenet-többlet, amely a magában is elítélendő tett mögött meghúzódik.

Ismeretes, hogy ez év február 12-én a Magyar Koalíció három vezetője a 44/45-ös magyarirtás ügyében a szerb közjogi méltóságokhoz fordult. Levelükben a bűntény elismerésére, a részvét kifejezésére és a megkezdett kutatások befejezésére szólították fel a szerb illetékeseket.

Pásztor István, Ágoston András és dr. Páll Sándor két hete elküldött levelére válasz eddig nem érkezett. Válasznak is beillő üzenet annál inkább. A szerb média, ahelyett, hogy a címzetteket faggatta volna, számíthatunk-e a szerb-magyar kapcsolatokat tartósan beárnyékoló szerb politikai és erkölcsi adósság felszámolására, vagy hallgatott, vagy a levél aláíróit vegzálta kérdéseivel.

Pár napon belül, szintén a szerb médiában mintegy központi irányításra, új akciónak lehettünk szemtanúi. Megszólalnak a téma szakértői a történészek, akik leszögezték: foglalkozzanak az üggyel a történészek. Üzenetek ezek a javából. Egyrészt azt bizonyítják, hogy a szerb politikai elit nem képes szembenézni történelme sötét időszakaival. Másrészt, s ez sem mellékes, úgy látszik a szerb közvélemény többsége, szintén úgy gondolja, hogy az erkölcsi és politikai adósság törlesztés nélkül megúszható.

A szerb részről érkező üzenetek legsúlyosabbika, a fakeresztek "eltűntetése" egyben jelzés is. Utalás arra, hogy a vajdasági magyarok a szerbek részéről részvétre ne számítsanak. A VMDP úgy is, mint a történelmi VMDK eszmei és politikai örököse, indignációval utasítja el ezt a szerb magatartást. Annál is inkább, mert a magyar-szerb történelmi megbékélésre nemcsak nekünk van szükségünk.

Nem mellékes körülmény, hogy a magyar kormány és a magyar diplomácia is hallgat. Ebből is látszik, hogy a korszakváltás során mi magyarok lépéshátrányban vagyunk. Ezen a helyzeten kellene közösen változtatnunk. Hogy szerb félnek is segítsünk a méltányos döntés meghozatalában - áll a VMDP mai közleményében.

(forrás, kép forrás: barikád.hu)

Van-e 200.000 + 1 idióta, narkós, homokos, cigány, zsidó, néger, piréz szavazó?

2009-02-26T12:21:00.004+01:00

Nyomul az SZDSZ. Néhány napja óriásplakátokon, buszmegállókban, körlevélben, netes kisfilmeken terjed a szabad, demokraták újabb agymenése. A totális identitásválságban szenvedő liberálisok újra, 200 000 + 1-edszer is előhúzták a tolerancia kártyát. S a - rohadt, kirekesztő, rasszista, egyesek szerint "köcsög" - magyar társadalomnak megint a cigányokat, melegeket, drogosokat kellene erőn felül tolerálni.

Az SZDSZ honlapján négy kisfilm magyarázza el nekünk, mit is gondoljunk a világról, homokos embertársainkról és a többségétől eltérő bőrszínűekről.

Az első kisfilmben egy ősz néni kérdezi, van-e Magyarországon 200 000 + 1 szabad, demokrata szavazó, akik szerint Isten nem bal, vagy jobboldali?

Szerkesztőségünk szerint van. Mert a kérdés úgy hülyeség, ahogy van.

Isten valóban nem bal, vagy jobboldali. Az egy másik kérdés, hogy Isten az ún. baloldalnak nem nagyon kell. Pontosabban, akkor jól jön, amikor egyes papok, lelkészek prédikációinak politikai tartalmát lelkes kommunista ifjak magnóra rögzítve vizsgálják, hogy aztán választási kampányokban előhúzhassák, mint a szocialista párt elleni súlyos támadást. (ahogy tette ezt a 2002-es választási kampányban a Kalmár Szilárd vezette SZESZ - Szocialista Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége; az akció ötlete állítólag Horn Gyulától származott. SZESZ, Horn Gyula - "nomen est omem" a szerk.)

Liberáliséknak Isten pedig egy kigúnyolandó jelenség, a karácsony előtti kereszténypukkasztás kelléke. Jézust lehet gyalázni Fuck the Xmas partyn, mert az olyan jópofa, laza, s lehet röhögni azon, hogy a sok bigott szentfazék felháborodik. Sőt, egyes "növényevő" rasztafárik a Tilosból odáig merészkednek, hogy "kiirtanák az összes keresztényt".

Úgyhogy az SZDSZ-nek ezt a témát nem nagyon kellene erőltetnie. Feltéve, ha nem a potenciális keresztényirtókat kívánja megszólítani. Azokból meg gyaníthatóan (legalábbis reménykedünk) nincs 200 000 + 1.

A következő kisfilmben a csúnya rendőrök bilincsbe vernek egy fiatalt, mert elszívott egy füves cigit. A kérdés: Van-e 200 000 + 1 szabad, demokrata szavazó, aki úgy gondolja, hogy egy spangli az orvosi rendelőre, s nem az őrszobára tartozik?

Az SZDSZ felvetése tehát újra a drogliberalizációra vonatkozik. Egyrészt az SZDSZ évek óta a narkósok védelmével kampányol, de eddig egyszer nem jelent meg egyetlen kendermagos tüntetésen, soha nem állt ki a füvesek mellett. Nem mintha kellene, de ugye, az ígéret szép szó... bár annak megtartása nem az SZDSZ erőssége. Másrészt itt élünk egy depressziós, a teljes csőd felé robogó, roncs ország kellős közepén, s a szabad demokratáknak az a legfontosabb, hogy a drogos hülye gyereket ne hurcolják meg a rendőrök és az igazságszolgáltatás?

Lehet, hogy egy spangli elszívása nem a világ legelvetemültebb dolga, de az is tény, hogy a könnyű drogok legalizálása ördögi folyamatokat indíthat be. Ha kendermagoséknak eleget tesz a hatalom, kitalálják, hogy tulajdonképpen a kokain sem annyira veszélyes (hiszen az is természetes), és a többi és a többi.

Orvosi kutatások igazolják, hogy aki spanglival kezd, a legritkább esetben áll meg a füvezésnél. Jön a többi bódító szer, aztán a vége tényleg az orvosi rendelőre, az orvosra tartozik, aki már a halál beálltát megállapítja. Ráadásul a fogyasztók nagy többsége értékesít is: miután inge-gatyája ráment a szerre, maga is bekapcsolódik a kábítószer-kereskedelembe, amely viszont az őrszobára tartozik.

A harmadik kisfilmben jönnek a melegek. Kérdés: Van-e 200 000 + 1 szabad, demokrata szavazó, aki úgy gondolja, a melegek azonos értékű tagjai a társadalomnak?

Van 200 000 + 1 ember Magyarországon, aki erre a kérdésre igennel felel. Mi is. A melegek azonos értékű tagjai a társadalomnak. A munkahelyen, boltban, koncerten ugyanolyan jogok illetik meg őket, mint a heteroszexuálisokat. Ugyanis egy normális országban adott emberről nem lehet megállapítani, hogy homokos vagy nem. A kérdés nem ez. Az SZDSZ pedig ne játszon álszentet. Nagyon jól tudják demokratáék is, hogy az egészséges, többségi társadalomnak nem a melegekkel van baja. Hanem azokkal a "lényekkel", - akiket a diszkréten élő meleg párok ugyanúgy megvetnek, mint a heteroszexuálisok - akik szöggel kivert lakkbőr tangában, vallási jelképekkel feldíszítve, közerkölcsöt sértve vonaglanak végig fényes nappal Budapesten. Egy normális országban - ahol egy SZDSZ jellegű párt a Parlamentet csak fényképről ismeri - egy politikus "coming outját" nem hetekig ünnepelendő médiaeseményként kezelnék, hanem a teljes értetlenséggel találkozna.

A negyedik "alkotás" napjaink legsúlyosabb problémájához nyúl. Amolyan eszdéeszesen. A kérdés: Van-e 200 000+1 szabad, demokrata szavazó, aki úgy gondolja, a bőrszín nem tesz sem jobb, sem rosszabb emberré?

Ha csak magát a kérdést nézzük, alapvetően ebben is egyetértünk. Nem a bőrszín teszi az embert, hanem a viselkedés. Fodor Gábor és csapata itt a cigánykérdésre utal, s a kollektív megbélyegzést próbálják a maguk furfangos módján visszautasítani. Megállapíthatjuk, hogy a negyedik kérdés ugyanolyan felesleges és értelmetlen, mint az első három. Mert Magyarországon a cigánykérdés nem abból fakad, hogy a cigányoknak sötétebb a bőrük, mint a magyaroknak. A cigánybűnözés léte tény. A jelenség közbeszédbe emelése pedig nem előítéletességen, hanem tapasztalatokon alapul. Sajnos. S erről Fodor úr végezhet közvélemény-kutatást, nagyon meg fog lepődni. A cigányság egy bizonyos rétege elszabadult hajóágyúként irtja a magyarokat és a sajátjait egyaránt. Ehhez asszisztálnak saját, kétes egzisztenciájú vezetőik, a magyar kormány és az ilyen álszent propagandával kampányoló szervezetek, mint az SZDSZ.

Szerkesztőségünknek van egy ötödik kérdése a magyar társadalomhoz:

Van-e 200 000 + 1 szabad, demokrata szavazó, aki nemet mond az SZDSZ-féle liberális idiotizmusra a következő két választáson?

Magyarországnak szüksége van rájuk.

barikád.hu nyomán - Ellenkultúra