Vajnait felmentették, Szálasit fel kell dolgoznunk

Hír:

A jogerős ítéletet megváltoztatva felmentette Vajnai Attilát, a Magyarországi Munkáspárt 2006 elnökhelyettesét az önkényuralmi jelkép használatának vétsége miatt indult eljárásban kedden a Legfelsőbb Bíróság. Mit sem számít persze, hogy a társadalom egyes rétegeiben félelmet kelthet a 100 millió áldozatot követelő gyilkos rendszer jelképe.

Furcsa dolog ez. Felháborodásunk végtelen, ezen döntés elfogadására még a demokrácia sem lehet ok. Demokráciában ugyanis nem lehet önkényuralmi jelképekkel flangálni. De ha már így alakult, akkor legyünk politikailag korrektek és kérjük erre a Legfelsőbb Bíróságot, illetve a politikusokat, vezetőinket. Álljon ennek érdekében itt egy írás 1997-ből, az igazságosság és az egyenlő mérce jegyében. Mert egy demokráciában ez mindenkit megillet ugyebár:

Tragikus sorsú nép vagyunk, évszázadok óta nem tudjuk a szükséges időben és helyen eltemetni halottainkat; Nagyjaink egy része száműzetésben vagy más, méltatlan körülmények között halt meg. II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, Zrínyi Ilona majd kétszáz évvel halála után került csak magyar földbe. 1945 után is sok igaz magyar halt meg emigrációban és került szándéka ellenére idegen földbe. Az 1945-ben felülre került, idegen érdekeket szolgáló hatalom, több ezer magyart gyilkoltatott meg, majd ásatott el. Köztük államfőt, miniszterelnököket, minisztereket, tábornokokat, tudósokat. Sokukról ma sem tudjuk, hol fekszenek. Nem adatott meg nekik a tisztességes eltemetés lehetősége. Amilyen igazságtalan volt velük szemben a bírósági eljárás, ugyanolyan tisztességtelen a holttestükkel való bánás is.

Ferencz József és Haynau még megengedte az aradi vértanúk tisztességes eltemetését. Az 1945-ben hatalomra került győztes, antifasiszta, "humanista" hatalom nem. Valószínűleg, mert félt a nemzettől. Félt, hogy kegyhelyek lesznek a sírok. Ahogy talán attól is fél mind a mai napig, hogy e gyilkosságokért egyszer lesz felelősségrevonás. Ami teljesen indokolt lenne.

A helyzet azóta is szinte változatlan. Egy olyan hatalom uralkodik ötvenkét éve az országon, amely az emberiség legalapvetőbb normáinak betartásától is retteg. De emlékezzünk Horthy Miklós kenderesi temetésének körülményeire is, hogy gyalázkodtak a humanisták, az emberi jogok védői, a toleránsok! Pedig minden halott elemi joga, hogy tisztességgel, lehetőleg szerettei, tisztelői jelenlétében eltemessék. A halottak esetében nem szabad, hogy számítson bármilyen személyes vagy politikai indulat. Ezt a szabályt, ezt az ősi törvényt csak ritkán szegték meg korábban. Azok pedig, akik ezt tették, azokon vagy utódaikon átok ült. A magyar történelemben ritka az ilyen elvetemültség.

A kommunizmus, illetve a liberalizmus világszerte történt 1945-ös totális hatalomra kerülése e téren is nagy – negatív – változást hozott. Az 1956 után meggyilkolt hazafiakat néhány éve jelképesen újratemették. De mi van az 1945-56 között legyilkolt hazafiakkal, a „háborús bűnösökkel”? Néhányukat (Bárdossy László, Jány Gusztáv) már „rehabilitálták”. Viszont a többieket is, ugyanolyan mondvacsinált vádak alapján, ugyanazok a bírák ítélték el. Velük mi lesz?

Meddig lesznek még jeltelen sírban, ha egyáltalán ott vannak?

Az 1956 után ártatlanul kivégzettek jelképe Nagy Imre lett, és ebben kemény kommunista manipuláció rejlik. Mert például Mansfeld Péter vagy Tóth Ilona autentikusabb jelkép lenne.
Az 1945-56 között politikai okokból kivégzetteknek szimbolikus alakja viszont csak Szálasi Ferenc lehet. Ő a nemzetvezető, a rangban legelőkelőbb, a „sátán”, az „ördög”. Külön elgondolkodtató, hogy ő az utolsó államfő, aki még ezeréves szokásaink szerint lett beiktatva, s a Szent Koronára tette le az esküt.

Van tehát egy bűnös-bűvös név a magyar közgondolkodásban. Van egy híres-hírhedt, ezerszer áldott és átkozott név: Szálasi Ferenc. Ő a tabu, a feldolgozatlan, a feldolgozhatatlan, a kibeszéletlen és a kibeszélhetetlen. Ő az, akit csak gyalázni szabad, ő az, akivel szemben tilos a tárgyilagosság.

Szálasi tehát egyelőre emészthetetlen, de ennek ellenére nem lehet megkerülni, sem kitörölni a múltból.

Együtt kell vele élni. Akkor viszont miért nem lehet tárgyilagosan viszonyulni hozzá?

Szálasi részünk, része a magyar történelemnek. Fel kellene tudni dolgozni őt. Talán példát lehetne venni az olaszoktól. Ott Mussolini nem okoz ilyen problémát. Nincs úgy ördögiesítve, mint nálunk Szálasi. Ugyanolyan történelmi alakja az olasz múltnak, mint Garibaldi vagy Mazzini. Özvegye élete végéig nyugdíjat kapott az olasz államtól. Míg a néhány éve elhunyt Lutz Gizella sok év börtönbüntetést kapott csak azért, mert alig két hétig Szálasi Ferenc felesége volt. De a románok vagy a szlovákok is feldolgozzák múltjuk egy részét (Antonescu, Codreanu, Tiso, Hlinka stb.)

Mert ők sokkal inkább törődnek a nemzetük lelki higiéniájával, mint mi.

Szálasit helyére kell tenni. Ennek első lépcsőfoka pedig vele szemben is a minden embert, halottat megillető jog teljesítése. Szálasit (és a többieket) tisztességesen el kell temetni. És el kell temetni mindenkit, akit 1945 után politikai okokból kivégeztek. Függetlenül attól, hogy jogtalanul vagy „jogosan”. Törvényesen vagy törvénytelenül. És függetlenül attól, hogy ki mit gondol róluk. Joga a mérlegeléshez csak az utókornak és a történészeknek van. A halottak tisztességes eltemetése viszont ősi jog és kötelesség.

Horn Gyula Kádár Csermanek János temetése előtt két hónappal jelentette ki a MÚOSZ székházában: „Minden olyan magyar politikusnak kijár a kegyeleti jog, aki hatással volt a magyar történelem alakítására...” – Talán fel lehetne őt kérni, hogy hátralevő idejében vesse be befolyását e kérdés megnyugtató lezárása, érdekében.

Új nemzedék 1997. április 20.

Demokratikus és a kettős mércét nélkülöző országunkban ezért reméljük, hogy senkit nem fog érzékenyen érinteni, ha horogkereszttel, vagy nyilaskereszttel fogunk tetszelegni a mellünkön. Nem szimpátiából fogjuk viselni, pusztán a politikai egyenlőség megőrzése végett...