A szabadság újra felfedezése

Alapkérdés manapság, hogy mi lesz a jövőnkkel? Érdemi választ talán senki nem tud erre adni, viszont lehetséges következtetéseket, célirányokat levonhatunk és meghatározhatunk a jelenlegi viszonyokat vizsgálva.

Ha két kritikus, mindenkit érintő, eseményt kell említeni, akkor talán mindenkinek a gazdasági és az ökológiai válság jut először eszébe. A kettő közül is az égetőbb kérdés az ökológiai, amit az ember önnön ostobaságának köszönhetően háttérbe szorít a gazdasági válsággal szemben. Azon viszont csak kevesen gondolkodnak el, hogy míg a gazdasági válság időleges, utóbb is javítható, az ökológiai katasztrófát visszafordítani talán már most késő, de még mindig enyhíthető annyira, hogy ne pusztuljon ki az emberiség totálisan. Tudjuk, hogy az ember sosem látott messzebb az orránál és tudjuk, hogy kapzsisága nem ismeri semmilyen korlátot (Az Északi-sark olvad, milliók életét veszélyezteti, de egyesek már azt tervezik, hogy a "megtisztult" területeken olajat fognak kitermelni). Az alapkérdés sem merül fel egyikben sem, miszerint, ha kipusztul az emberiség, nem lesz aki termeljen, nem lesznek kiknek termelni és kárba megy az eddig kitermelt összes nyersanyag.

Ezen kérdés széleskörű megértetésének érdekében megannyi mozgalom alakult. Ezen mozgalmaknak a fenti, emberi ostobaságból fakadó két kihívással kell szembenézniük: a menedzserizmussal (techno-optimista hatékonyságnövelők, akik az eszközöket összekeverik a céllal, a radikalizmust pedig simulékony reformizmussá degradálják), illetve a szocializmussal, mely gondolat hívei a múlt elavult szlogenjeivel és koncepcióival, a szabadság ideáját alávetik a gazdasági szempontoknak.

Az ökológia pedig nem lehet marxista, tekintve, hogy Marx a társadalmi viszonyokat gazdasági viszonyokká degradálta, a kreatív munkát elidegenedés nélküli munkává, a társadalmat szövetkezett termelőkké. A kérdés sürgősségét figyelembe véve választania kell az embernek. Vagy az ökológia, a maga ösztönös cselekvésével, anarchista logikájú decentralizációjával, emberi léptékű technológiájával, civilizálódásával és nem hierarchikus intézményeivel, vagy a szocializmus, a maga tipikus centralizációpárti politikai logikájával, a csúcstechnológia iránti vonzalmával és bürokratikus intézményeivel kívánunk tovább haladni utunkon. Amennyiben az előbbit, akkor az ún. ökoanarchizmusnak így lesz a szabadság újra felfedezése az egyik központi célja.

Tény: A szűkösséget a "primitív" vadászó-gyűjtögető társadalmak nem ismerték, így nem is lehettek nagy igényeik, tehát bőségben éltek. Különböző természeti csapások és egyéb külső hatások természetesen érték az akkori embert, de a mai globális társadalomból ismert mechanikus és generált éheztetésről, profitérdekeket kiszolgáló szűkösségről szó sem volt. Szó sincs arról, hogy visszatérjünk az ősi társadalmak "aranykorához". Arról van szó, hogy tudatosítsuk magunkban: a szűkösség és a szükséglet fogalmai társadalmi konstrukciók, melyek korlátozzák szabadságunkat. A mai kapitalizmusban ugyanis nem dönthetjük el szabadon, hogy lemondunk-e bizonyos javak fogyasztásáról, hiszen ezzel saját magunkat közösítenénk ki a társadalomból. A megoldás: ne a szűkösség miatt korlátozzuk fogyasztásunkat, hanem fedezzük fel újra a szabadság értelmét, és önként változtassuk meg igényeinket.

Természetesen ezt nem érhetjük el a politika értelmének helyreállítása nélkül. A mai Magyarországon is oly' aktuális események szerint ugyanis a politika elvesztette hagyományos jelentését. A politikában mára minimális lett az erény, maximális a törtetés, így a legtöbben elfordulnak tőle. Nem beszélünk arról, mi a jó, az igaz és a szép, csak arról, milyen előnyökre (hasznokra) tehetünk szert, illetve, hogy milyen rossz is nekünk.

E gondolatok az ökopolitika egyik központi elveként terjedtek el a különböző politikai ideológiák között, így pl. a zöldek, vagy a radikálisok között. A politika értelmének helyreállítása a társadalomökológia programjának egyik legfontosabb eleme.

A természet feletti uralom az ember ember fölötti uralmából ered, éppen ezért a természethez fűződő viszonyunk harmonizálása a társadalmi viszonyok harmonizálását feltételezi. A "primitív" társadalmak nem ismerték a hierarchikus mentalitást, vagy csak minimális szinten (falu bölcse, nemzetségfő, stb.). A közösség és az egyén szervesen összetartozott, melynek eredménye a kölcsönös függőség és együttműködés állapota. Feladatunk azonban nem az, hogy visszatérjünk a primitív társadalmak múltjába, hanem az, hogy azok naturális filozófiáját, természethez fűződő viszonyukat, annak végtelen tiszteletét átemeljük modern társadalmunkba. Ebből fakadóan automatikus lenne, hogy az olyan környezetpusztító (és emberpusztító) elemeket, amik előidézték a globális fölmelegedést, azonnal kiiktatnánk, vagy átalakítanánk, alternativizálnánk.

Ős eleink társadalmában szinte elképzelhetetlen volt, hogy erdőket pusztítsanak ki, pusztán annyit vettek el a természettől, amennyire szükség volt. A magántulajdonnak, a represszív észnek, a városnak és az államnak megvolt a maga történelmi szerepe. Ez a bakunyini értelemben vett "szükséges rossz". De mára ezek elvesztették feladatukat, mivel az egyes parazita egyedek átformálták azt, s most már csak pusztulást okoznak. Ennek igazolása érdekében nézzünk körül a világban. Éppen ezért a "termelés kedvéért termelés", "pénzből pénzt" elvére épített társdalomnak meg kell dőlnie, s csak idő kérdése, hogy ez mikor fog bekövetkezni.

A modern, gazdasági hierarchiák felszámolásával létre kell hozni a jövő öko-társadalmát. Létkérdés ez, nem idealisztikus álmodozás.

Az ökoközösségek és az emberi léptékű ökotechnológiák, a szemtől szembe kapcsolatok és a közvetlen demokrácia új korszakát nyitnák meg ezzel a lépéssel, mely lehetővé tenné, hogy az emberek a szabad idejükben a görög hagyományoknak megfelelően gondoskodjanak a közösség ügyeinek intézéséről, bürokráciák és professzionális politikai funkcionáriusok nélkül. Az Internet áldásos létének köszönhetően pedig kiválthatjuk a népgyűlések fizikális szükségességét. Újra teret adnánk a természeti világ spiritualizációjának – szögezzük le, nem úgy, hogy visszatérünk az archaikus mítoszokhoz, hanem úgy, hogy az emberi tudatot a természet öntudatra ébredésének tekintjük.

A kulturális antropológia egyik itthon kevéssé ismert radikális, aktivista és "anticivilizációs" irányzata felettébb közeli rokonságot mutat az ökoanarchizmussal, az anarchoprimitivizmussal és a bázisdemokrácián alapuló rezisztens szubkultúrákkal, illetve az említett ökopolitikai és társadalomökológiai elvekkel. Fő gondolata igen egyszerű: a prehisztorikus "primitív" hordák a vadságnak egy olyan különösen magasztos állapotát valósították meg. Történelmünkben elég, ha szkítákra, a hunokra vagy az ősmagyarokra gondolunk.

Ezen elmélet írásos gyökerei Peter Kropotkin korai és egyszerre úttörő antropológiai és programalkotó anarchista írásáig („Mutual Aid: A Factor in Evolution” 1902) nyúlnak vissza, amelyben Kropotkin az ősök kölcsönös segítségnyújtásában, a vándorló hordák békés egymás mellett élésében az egyik legfontosabb humánevolúciós, kultúrateremtő funkciót ismeri föl.

A "vadság" így nem agresszív, hanem kifejezetten pacifikus szabadságélményt, a kisközösségi tulajdon- és hatalomnélküliség, valamint a természettel való kiegyensúlyozott együttélés hosszantartó emberléptékű stádiumát jelentette a történelemben, amely később mindörökre eltűnt az emberi kultúrából. Marshall D. Sahlins amerikai antropológus később konkrét alapkutatásokkal (Ld. M. Sahlins: „Tribesmen” 1968, „Stone-Age Economics” 1972 és Service–Sahlins–Wolf: „Vadászok, törzsek, parasztok” 1976) igazolta, hogy a preindusztriális vadászó-gyűjtögető hordák a társadalmiasult hatalomnélküliség, a kooperatív egalitarianizmus békés kultúrájában éltek, amely magát sokkal inkább a természet immanens részeként, mint attól ontológiailag elkülönült és azt alakító entitásként szemlélte. Ez a nomadizáló szociokulturális stádium az ember-ember, ember-társadalom és a társadalom-környezet közötti harmonikus equilibrium (kiegyensúlyozottság) és interdependencia (kölcsönös függőség) viszonyrendszerének letéteményese volt, majd később ezt váltotta föl a letelepült, erőszakorientált, dominanciára törekvő, hierarchikus, produktív, elnyomó civilizatórikus mentalitás, a törzsi, még később a paraszti és a birodalmi (rabszolgatartó) életmód, amelynek két legfontosabb attribútuma: a permanens technológiai fejlődés és az indusztrializáció.

Következményeit tekintve a technológiai progresszió az eszköz és az eszközkészítő ember közötti folyamatosan táguló szakadékot és távolságot, valamint a végletes társadalmi rétegződést, az ember ember feletti hatalmát indukálta (Ld. pl. Lewis Mumford: "A gép mítosza").

Sahlins – Polányi Károly közgazdasági, Julien Steward és Roy Rappaport ökológiai antropológiai munkásságával egybehangzóan – fogalmazza meg, hogy a preindusztriális (pre-agrikulturális és premonetáris) közösségek a relatív bőség állapotában éltek, hiszen minden alapvető materiális emberi szükségletüket a rendelkezésre álló erőforrásaik felhasználásával (spontán és kreatív adaptáció) kielégítet(het)ték, aminek legfontosabb eszköze az állandó helyváltoztatás (migráció) volt, hiszen a kimerülő forrásokat a nem territoriális identitással bíró közösségek könnyedén elhagyták. Ez a paleolitikus létforma nem követelt meg széleskörű magántulajdont, eszközapparátust és technikai felszereltséget, sőt kifejezetten egalitárius, kollektivista társadalmi berendezkedést írt elő (amelyben a közvetlen face-to-face kommunikáció dominált), mégis a "termelésnek" ez a korai és "fejletlen" módja az emberi történelem leghathatósabb és leginkább önfenntartó/fenntartható ökonómiai/ökológiai formációjának bizonyult. Sahlins szerint kifejezésével a vadászó-gyűjtögető életmód volt "az eredeti jóléti társadalom".

Nos, mindezek alapján elmondható, hogy az öko- vagy zöldanarchizmus elméleti és gyakorlati hátterét nyújtó (back-to-basics) áramlatok, amelyek felfedezhetők az ökopolitikában, az ökofalu-, a globalizációkritikai vagy akár a squat-mozgalom grassroot-típusú, bázisdemokratikus közösségeiben, nem csupán egy idealizált „ősközösség-eszmény” marxi alapjain nyugszanak, jóval túlmutatnak a rousseau-i „nemes vadember” felvilágosodás-kori romantikus mítoszán. A paleolitikus „indigenious knowledge”, a vadak és primitívek prehisztorikus-paleolitikus hagyományai komoly archeológiai, őstörténeti, társadalomtörténeti, társadalomtudományi és etnográfiai/etnológiai, sőt etológiai (viselkedéskutatási) megalapozást kapnak.

John Zerzan 1994-es keltezésű "Future Primitive" c. zöldanarchista antropológiai programszövege mélyreható elemzését nyújtja a "vadak" "primitív" életmódjának, az archaikus közösségszerveződés ismérveinek. Zerzan rendkívül gazdag régészeti, őstörténeti és antropológiai forrásanyagra támaszkodva állítja, hogy az emberiség eredeti életformája a vadászó-gyűjtögető egzisztencia volt, amely több millió, de legalábbis sok-sok százezer éven keresztül jellemezte az anatómiailag modern embert. A domesztikáció, a technológia, a szervezett munkamegosztás (specializáció) és a szimbolikus tevékenységre alapozódó ideologikus világlátás csak relatíve késő, történeti értelemben "friss" jelenséghalmaz. Éppen ezért az ún. "emberi természettel" a paleolitikus világ sokkal inkább összhangban áll, mint az olyan rapid változások mentén töredező modern társadalmak, amelyek ráadásul nem pusztán az elidegenedett elégedetlenség kultúráját termelik ki, de végveszélybe sodorják a létfeltételeket nyújtó természeti környezetet is.

Őseink ezzel szemben relatív jólétben éltek sok százezer éven keresztül, úgy, hogy saját eszközeiket fejlesztve segítették önnön boldogulásukat, harmóniában a természettel (hiszen a szellemi fejlődés indukálja a technológiai fejlődést, ami pedig része a természetnek), szemben a mai önpusztító és valóban primitív társadalmi berendezkedéssel, ami felrúgva az összes természeti törvényt igyekszik uralma alá hajtani a természetet.

A modern, anatómiailag a maival többé-kevésbé megegyező agytérfogat és mentális-kognitív kapacitás gyakorlatilag a Homo erectusszal jelenik meg (úgy 1,75 millió évvel ezelőtt), de az eszközkészítő (csont-, fa-, kő-) eszközök legkorábbi megjelenése úgy 3,2 millió évvel ezelőttre tehető, amely a Homo habilis és a Homo faber korszakára esnek. Az ilyen leletek már az anatómiailag modern emberi agyszerveződés, az alapvető humán kognitív, perceptív és kommunikációs képességek megjelenésére utalnak. A neandervölgyi ember pedig a mienknél nagyobb agyméretével és legalább a mienkkel megegyező kifinomult tudásával, vizuális és stratégiai képességeivel egyáltalán nem tekinthető robosztus, ostoba és agresszív vadállatnak. A legújabb kutatások aláhúzzák, hogy szinte lehetetlen morfológiai/taxonómiai határokat meghúzni a Homo erectus és az archaikus Homo sapiens között, ahogyan ez utóbbi és a modern Homo sapiens sapiens között, ezért többen indítványozzák, hogy ne is két vagy több külön fajról beszéljünk. Az operációs, stratégiai gondolkodás, a felxibilis agymunka, az objektumok manipulációja, a koncentráció, a vizualizáció (háromdimenziós formákat megjelenítő képzelőerő), a tervezés, valamint a társadalmi együttéléssel járó szociális gondoskodás mind-mind jellemző volt a paleolitikus korszak legalább 2 millió éves egészének emberére. Ez "kemény" adatokon nyugvó bizonyított tudás, nem pedig puszta spekuláció – jelenti ki Zerzan.

Az élelemmegosztás "ősdemokratikus" gyakorlata jelenti a legplasztikusabb példáját a hatalom-, tekintély- és uralommentes korai emberi közösségeknek. A csoporton belüli és a csoportok, nemek és generációk közötti békés segítségnyújtás és egyfajta ősi szolidaritás (az idősek, a gyengék és a gyermekek iránti gondoskodás), valamint a „de-centrális” (nem-központosított) kooperáció volt az egyik kulcselem abban, hogy a Homo-faj evolúciós értelemben hosszú évmilliókon keresztül sikeres, de fenntarthatóan adaptív maradhatott. Ez a kulcsfaktor pedig nem a harc, a farkastörvények (a vadság hobbes-i sztereotípiája), a kizsákmányolás, az erőszak vagy a férfiuralom. (Ez utóbbinak legékesebb bizonyítéka, hogy a korai emberfélék és az emberszabásúak közötti egyik legmarkánsabb különbség a női és férfi szemfog azonos mérete az előbbieknél).

A nemek társas egyenlőségével kapcsolatban Zerzan cáfolja azt a közkeletű hiedelmet, miszerint egyértelmű munkamegosztás lett volna a női gyűjtögetés és a férfiak vadászata között. Gyakorlatilag semmilyen régészeti bizonyíték nem támasztja alá a nemek közötti egyértelmű munkamegosztást, hiszen a nők részt vállaltak az élelemszerzés teljes menetében, ahogyan a hímek is komoly mag- és gyümölcsgyűjtögető utakra indultak. Sőt az archeológia mai állása szerint maga az aktív vadászó és húsfogyasztó „predátor” életforma is viszonylag későn (a felső paleolítikum végén) alakult ki, az őskőkor nagyobbik hányadában alapvetően a vegetariánus és részben vegyes (dögevő, tehát természetesen elhullott állatok maradványait, termeszeket és egyéb rovarokat fogyasztó) táplálkozás volt jellemző. Az ökológiában is ismert „paleolitikus diéta” terminus a rostokban gazdag gyümölcsöket és magvakat fogyasztó életformát takarja, szemben az állati zsiradékra és a húsokban található proteinre támaszkodó táplálkozással (többek között a járványos fertőzések és kórokozók miatt). A módszeres és aktív vadászat csak későn, a felső-paleolitikum végső stádiumában (úgy 100-200 ezer évvel ezelőtt), közvetlenül a neolit átalakulást, a domesztikációt megelőző expanzív korszakban, a korai agrikultúrával egy időben jelent meg.

Aki jelentős innovációk nélküli stagnálásnak aposztrofálja ezt a közel 2-2,5 millió éves történeti időszakot, amit paleolitikumnak nevezünk, az a felvilágosodáskori romantikus haladáseszmény rabja – mutat rá Zerzan. A radikális progresszió és a felforgató innováció látható hiánya és a lassú, a megalapozott szükségleteken és a kiegyensúlyozott adaptáción nyugvó „fejlődés” mindenekelőtt ennek a prehisztorikus „primitív” kultúrának a máig feldolgozatlan evolúciós sikerességével és „megelégedettségével” magyarázható. A szükségletek relatív állandója nem termelt ki új szükségleteket és nem stimulálta azok kielégítésének hajszáját, amely a modern technokrata társadalom alapvető motorja. A vadászó-gyűjtögető társadalmak nem rohantak az ismeretlen, az új kihívások felé, hanem a jól bevált állandó egyensúly és a viszonylagos bőség mellett „voksoltak”, ahelyett, hogy a permanens újítással kockára tegyék az eredeti jólétüket és az emberléptékű biztonságot.

A nomád vadászó-gyűjtögető hordák nem választották ketté a természetet és a kultúrát, ezek immanens módon, organikusan és szimmetrikusan egymásba illeszkedő elemekként jelentek meg számukra. A logikai és lingvisztikai absztrakció és a szimbolikus (szignifikáló) spekuláció hiánya megkímélte őket a természettől történő elidegenedéstől. A szimbolikus aktivitás (az egymástól elváló nyelvi, rituális, művészeti, gazdasági és fegyveres cselekvés) megjelenése – amely összefüggött a letelepedéssel, a differenciált növénytermesztés felbukkanásával és az extenzív vadászattal, az erősödő munkamegosztással, a specializációval és a társadalmi rétegződéssel a Közel-Keleten a felső-paleolitikum végén – az emberiség történetének egyik nehezen megmagyarázható "nagy meglepetése". Ez a robbanás szétfeszítette a korábbi kifinomultan egyenletes és kiegyensúlyozott fejlődés menetét, valamint az organikusan összefüggő világkép egyes elemeit: repedéseket, majd törést okozott az egységes, kollektív és egalitárius kultúrában, majd egészségtelen módon eltávolította egymástól a természetet és a kultúrát, valamint az eszközkészítőt és az eszközét. A specializáció és az egyre kifinomultabb munkamegosztás hatalomkoncentrációhoz és az erőszak-monopólium (a központosító államgépezet) kialakulásához vezetett.

Vitathatatlan, hogy az új (neolit) szimbolikus társadalomszervezet (a modernitás útjára lépő emberi fejlődés) "mesterségesen" minden eddiginél adaptívabbá (a Föld materiális-technokrata urává) tette a Homo sapienst, felgyorsult (spirálisan akcereláló) civilizációt és permanens technológiai innovációt eredményezett, ugyanakkor a látszólagos jutalmakért (új szükségletek új kielégítése) mérhetetlen (társadalmi és ökológiai) elidegenedéssel, kizsákmányolással, visszaható agresszióval, pszichoszociális represszióval és a természet szörnyű kizsákmányolásával kellett fizetnie az emberiségnek.

A természet artificiális megzabolázása után az ember nekilátott a nyelvi, rituális, művészeti, gazdasági és politikai ön-domesztikációnak – írja John Zerzan, majd úgy folytatja: "a szimbolikus kultúra megjelenése, a benne rejlő hajlamával a kontrollra és az irányításra, hamar megnyitotta a kaput a természet domesztikálása előtt. Az ember kétmillió – a természet kötelékei között és más vad fajokkal történő egyensúlyban leélt – éve után a letelepült földművelés alapvetően és példa nélkül álló módon változtatta meg az életformát, az adaptáció útjait. Soha, egyetlen faj számára sem jelentkezett ilyen radikális, földrengésszerű fordulat, amely ilyen rettenetes sebességgel valósult volna meg." Letelepülés, földtulajdon, magvak és állatok tulajdonlása, az idő mérése, számrendszer és írásos kommunikáció, politikai adminisztráció, hatalomkoncentráció, mások leigázása és kizsákmányolása, kényelem, szabályozás, termelés és még hatékonyabb termelés... Íme tisztán magunk előtt látjuk a szimbolizáció logikájának és a tőke növekvő hatalmának egymással összefüggő sorát" – fogalmaz a szerző a "Future Primitive"-ben.

Nincs a földön olyan kultúra, amely ne mesélne a hajdanvolt Aranykorról, amelyet béke, boldogság és ártatlanság jellemzett, amikor az istenek még a földön jártak, és nem volt szükség közvetítésre a természet és a természetfölötti között. Az elmúlt időszakig megfigyelhető, de az utóbbi évtizedekben a föld színéről rohamosan elkopó törzsi társadalmak (a dél-afrikai szanok /busmanok/, a közép-afrikai mbutik /pigmeusok/, a kelet-afrikai hadzák, az Andamán-szigetiek vagy az ausztrál aboriginek) még manapság is a relatív bőség, az autentikus vitalitás és szabadság állapotában élhetnének, ha a misszionáriusok, gyarmatosítók, a kormányzati hatóságok, a farmerek és a multinacionális érdekeltségek nem akarnák őket is generációk óta hívőkké, politikai alanyokká, szavazópolgárokká, bérmunkásokká vagy fogyasztókká stb. tenni. A függetlenség, az autonómia és az emberi–emberi, valamint az emberi–nem-emberi viszonylatokat illető egalitariánus, mellérendelő jelleg, az erőszakmentesség állt a predomesztikált közösségek ethoszának tengelyében, életmódjukban nem jelentkezett éles elkülönülés a természet és a társadalmi jólét forrásai között. A "primitívek" semmilyen értelemben nem tekinthetőek "szegénynek", hiszen a szegénység fogalma – ahogy Marshall Sahlins fogalmaz – nem a javak egy bizonyos szerény mértéke, sokkal inkább értékek és célok közötti viszony kérdése, sőt emberek közötti viszony kérdése. A szegénység egy társadalmi státusz, amely – mint ilyen – a modern, természetességet nélkülöző civilizáció "találmánya."

Nos, mindezek alapján elmondható, hogy az öko- vagy zöldanarchizmus elméleti és gyakorlati hátterét nyújtó (back-to-basics) áramlatok, amelyek felfedezhetők az ökopolitikában, az ökofalu-, a globalizációkritikai vagy akár a squat-mozgalom grassroot-típusú, bázisdemokratikus közösségeiben, nem egy idealizált "ősközösség-eszmény" marxi alapjain nyugszanak, jóval túlmutatnak a rousseau-i "nemes vadember" felvilágosodás-kori romantikus mítoszán. A paleolitikus "indigenious knowledge", a vadak és primitívek prehisztorikus-paleolitikus hagyományai komoly archeológiai, őstörténeti, társadalomtörténeti, társadalomtudományi és etnográfiai/etnológiai, sőt etológiai (viselkedéskutatási) megalapozást kapnak.

Tény, hogy hamis illúzió, ha a múltat, az ősközösséget vagy a törzsi társadalmat ideologikus alapon misztifikálunk és idealizálunk ("azok a boldog régi idők", az "Aranykor", a "boldog tudatlanság" stb.), ugyanakkor az is félrevezető, ha egy tudományos megalapozottságú ismerethalmazon nyugvó tudást félresöprünk, mondván: az uralom, a természet kizsákmányolása és az agresszió "szükséges rossz", amellyel az emberi társadalomnak együtt kell élnie. A paleolitikus ember több millió éves története – Zerzan interpretációjában – bizonyítja, hogy a hatalmi relációk nélküli és a természettel együtt létező társadalom léte nem csupán absztrakció, ahogyan azt a modernisták és a posztmodernisták vállvetve hangoztatják.
A felismerés, hogy lehet – hiszen egykor lehetett – békésen létezni, és mind a társadalmon belül, mind a természettel egy decentrális koegzisztenciát megvalósítani, fontos igazolás lehet a természet megóvását fontosnak tartó mozgalmak számára, nem szabad technokrata módon levenni a napirendről. Ugyanakkor ostobaság elvetni azokat az ember által felfedezett technológiai eszközöket, amelyek tevékenyen tehetnek a természet javulásáért, ember és természet harmonikus együttéléséért, vagy a direkt-demokrácia megvalósulásáért. Az más kérdés, hogy a célok eléréséhez milyen eszközöket választunk...

Summázva: Világunkat olyan mértékben változtattuk meg, olyan hatalmas ökológiai lábnyomokat ejtettünk, hogy az szinte visszafordíthatatlan. Éppen ezért, a jelenleg még (a helyzethez képest) javítható helyzeten kell drasztikusan változtatni, felhasználva minden olyan javunkat szolgáló technológiai újítást és haladéktalanul átemelni az őstörténeti filozófiát, mentalitást és természethez való hozzáállást.