Ötven év kommunista terror. Szabadságot Tibetnek!

Tibetben ötven éve feszültség van. Kína tibeti és főleg tibetiek lakta nyugati részein egyre nő a feszültség, ahogy közeledik március 10-e. Kedden lesz ötven éve, hogy a tibeti függetlenségi fölkelés megkezdődött, amit Kína kíméletlenül levert, és emiatt a dalai láma kénytelen volt elmenekülni szülőföldjéről.

Az idei újévet sokan nem fogják ünnepelni Tibetben, részeként a passzív ellenállásnak. Az ünneplés helyett idén a tibetiek a tavalyi március 10-i Loszárkor megtartott demonstrációk áldozataira emlékeznek majd.

Tibet történelme során valaha független ország volt, több különböző királyságra és államra felosztva, egy része pedig Kínához tartozott bizonyos ideig. Napjainkban a Kínai Népköztársasághoz tartozik, míg egy kis része, a kínai kormány és néhány másik ország, valamint szakmai és civil szervezetek szerint India ellenőrzése alatt áll.

Tibet egyesülése elsőként Szongcen Gampo ideje alatt valósult meg a hetedik században. A dalai lámák - Tibet spirituális vezetőinek kormányzata - névlegesen uralták a tibeti régió egy nagy részét különböző időkben, kezdve az 1640-es évektől egészen a Kínai Népköztársaságba való beintegrálásáig az 1950-es évekig. Ez idő nagy része alatt a tibeti adminisztráció a Csing-dinasztia által uralt kínai birodalomnak volt alárendelve. A Csing-dinasztia bukása után a dalai láma 1913-ban kinyilatkoztatta Tibet függetlenségét, azonban Tibetet más országok nem voltak hajlandóak független nemzetként elismerni. Annak mértéke kapcsán, hogy a régenseknek mennyi hatalommal bírtak, fontos megjegyezni, hogy a tizennégy dalai lámából ténylegesen csak három uralkodott Tibetben; a régensek uralma az 1751 és 1960 közötti időszak csaknem 77%-át tette ki. A kommunista Kína ellenőrzése alá került Közép- és Nyugat-Tibet (a tibeti területet a dalai láma uralta), miután az döntő katonai győzelmet aratott Csamdoban 1950-ben. A dalai láma Indiába menekült 1959-ben, és létrejött a Tibeti autonóm tartomány 1965-ben.

1949 október 1-jén befejeződik a kínai polgárháború és kikiáltják a Kínai Népköztársaságot.

1950-ben tárgyalások kezdődnek a pekingi kormány felszólítására Tibet csatlakozásáról. Miután ezek eredménytelenül végződnek, október folyamán kínai fegyveres csapatok vonulnak Lhászába, ahol a helyiek fegyveres ellenállást tanúsítanak. A veszélyhelyzet miatt nagykorúvá nyilvánítják a 14. dalai lámát, Tendzin Gyacót (tib.: Bsztan-‘dzin rgja-mcho), aki kíséretével együtt az indiai határ közelébe menekült. 1951-ben a csamdói konferencián a kínaiak az együttműködő tibetiekkel kimondják Tibet „békés felszabadítását”, és közeledést ajánlanak a dalai lámának, melyet ő elfogadott, s küldöttséget küldött Pekingbe, melynek eredményeként megszületett a „tizenhét pontos egyezmény”, amit a kínai központi kormány és a helyi tibeti kormány nevében a tibeti delegáció május 23-án aláír. A fegyveres invázió kezdete óta az indiai határ közelében tartózkodó dalai láma 1951. augusztus 17-én érkezett vissza Lhászába. Szeptember elején Wang Jimei vezetésével több ezer kínai katona vonult be a fővárosba, őket később további 20.000 katona követte. Ezek után meg kellett oldani a katonák elhelyezését és élelmezését. Noha a „17 pontos egyezményben” a kínai vezetés leszögezte, hogy gondoskodni fog a katonák élelmezéséről, az idő múlásával egyre inkább a helyi kormánytól követelték a probléma megoldását. Ennek következtében összeomlott a gazdaság, a raktározott élelmiszer mennyisége vészesen apadni kezdett, és így az addig nem tapasztalt infláció is a magasba tört. 1950-ben Tibet „primitív” országnak számított, feudális társadalmi struktúrával és pre-indusztriális gazdasággal. A kínaiak úgy emlegették Tibetet, mint a „három nagy hiány” (üzemanyag, kommunikáció, emberek), és a „három bőség” (szegénység, elnyomás, a vallási és lelkiismereti terror) országa.

1955 után kezdték megszervezni a kommunista oktatási rendszert Tibetben. 1957-re 78 általános iskolát létesítettek a kínaiak, 6000 tanuló agymosására (nagy hangsúlyt fektetve a kínai állam, annak rendszere, Mao gondolatainak megismertetésére…). A diákok számára lehetővé tették, hogy Kínába menjenek tanulni.

1955-ben a pekingi kormány felállította a Tibeti Autonóm Régió Előkészítő Bizottságát. 51 tagja közül 46 tibeti és 5 kínai volt, később számuk 55-re emelkedett (50+5). Főbb feladatai közé tartozott a helyi iparfejlődés ösztönzése a központi tervnek megfelelően, a társadalmi osztálykülönbségek csökkentése és a társadalmi összetartás elősegítése, a vallásszabadság biztosítása és a kolostorok felügyelete. Tiszteletbeli elnöke a dalai láma lett. Rendelkezéseit a kínai államtanácsnak is jóvá kellett hagynia, így tulajdonképpen meghagyta Peking vétójogát a döntéshozatalban.

1958-ra Kham és Amdo tartományban (Kelet-Tibet azon részei, amelyek nem tartoztak a fentebbi bizottság fennhatósága alá, s később sem képezték a Tibeti Autonóm Régió részét) feszültté vált a helyzet. Ez a terület távol esett Lhászától, nagyobb volt a kínaiak számaránya, és itt fokozottabban uralták a kínaiak az életet. Erőteljes propagandát folytattak, beavatkoztak az emberek életvitelébe (például nomádokat kényszerítettek a vándorló életmód felhagyására). A kelet-tibetiek az év során gerillaharcokba kezdtek, melyet a kínai csapatok véres kegyetlenkedésekkel próbáltak elfojtani, ám ezzel ellentétes hatást értek el, s még inkább feltüzelték az embereket. A kínai kormány a tibeti kormánycsapatok segítségével akarta leverni a felkelést, akik ebbe persze nem egyeztek bele, s a tárgyalásos utat próbálták meg, sikertelenül.

A tibeti kérdés a hidegháború körülményei között óhatatlanul nemzetközi dimenziót is kapott. Az Egyesült Államok, amely az 50-es évek elején a koreai háborúban éveken át küzdött a kínai „önkéntesek” ellen is, a tibeti ellenállás támogatásával is igyekezett minél több nehézséget okozni a kommunista Kínának. A CIA tevékeny részt vállalt a tibeti ellenállók kiképzésében felfegyverzésében, mozgatásában.

A CIA az ST Circus kódnevű művelet keretében 259 tibeti harcost képzett ki a Colorado állambeli Camp Hale nevű hegyi táborban a híres paramilitáris kiképző szakértő, Anthony Poshepny vezetésével. Mások Saipan szigetén kaptak amerikai felkészítést. Egy részüket ejtőernyővel, másokat szárazföldi úton juttattak vissza hazájukba, ahol bekapcsolódtak az ellenállás szervezésébe, illetve hírszerző feladatokat láttak el.

1958 végére Dél-Tibet nagy része, valamint Kelet-Tibet több járása a tibeti lázadók kezére került. 1959 márciusára a fővárosban is kitörtek a zavargások, azonban a kínai hadsereg hamarosan kegyetlenül leverte a lázadást. A dalai láma közvetlen amerikai támogatásért folyamodott, de azt az nem kapta meg. 1959. március 17-én a dalai láma álruhában Indiába menekült, és azóta is emigrációban el Dharamszalában.

A CIA egészen 1964-ig fenntartotta Camp Hale-i táborát a tibeti ellenállók képzésére. 1974-ig Nepálban, a tibeti határ közelében, az úgynevezett Mustang királyságban volt a tibeti ellenállás központja. A hetvenes évek elején, Nixon elnök idején, amikor az amerikai-kínai viszonyban kedvező fordulat következett be, az Egyesült Államok beszüntette a tibeti ellenállók támogatását és ezután nepáli központjuk is felszámolásra került, sorsára hagyva így az általuk kiképzett lázadókat...

A véres és brutális 59'-es lázadások leverése után ötven évvel újra eljött a változás ideje! A Csendes Loszár mozgalom híre Tibetben szájról-szájra terjed és a száműzött tibetiek is így mutatják ki szolidaritásukat az otthon maradottakkal. Ne legyünk naívak, ismerjük a kommunistákat; a kínai hatóságok ezt biztosan meg fogják torolni.

Tényleg nincs mit ünnepelni Tibetben, a tüntetések leverése óta semmit sem enyhültek a szigorú rendszabályok. Ráadásul ahogy közeledik az idei március 10-e, a hatóságok újabb intézkedéseket hoztak a tibetiek megfélemlítésére, kultúrájuk és vallásuk háttérbe szorítására.

Mindemellett Kína, az eredménytelen tárgyalások utolsó fordulóján, amit a Dalai Láma és a kínai kormány küldöttei folytattak, elvetette a Memorandum a Tibeti Nép Valódi Autonómiájáról című dokumentum elfogadását. A kínai hatalom további provokációként március 28-át a feudalizmus alóli felszabadítás napjává nyilvánította, ezzel kényszerítve az ott élőket, hogy az ország 1959-es megszállásának napját ünnepeljék. Akik szót mernek emelni az ünnepségek ellen, amiket az ország kultúrája pusztulásának első napjának évfordulóján tartanak, pénzbüntetésekkel és letartóztatással fenyegetve kényszerítik az öröm és hála kifejezésére.

Tavaly a tibetiek ismét kinyilvánították elégedetlenségüket a kínai uralommal szemben. Kína erőszakos és brutális válasza a demonstrációkra sok kormányt késztetett arra, hogy kifejezze aggodalmát a helyzettel kapcsolatban, felszólítva a Kínai Népköztársaságot, hogy haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Dalai Lámával. A Tibetet támogató szervezetek akkor kifejezték elismerésüket a különböző országok kormányainak ezen állásfoglalásaik, és egyéb, a tibeti népnek nyújtott segítségük miatt, de az igazság az, hogy a helyzet csak romlott Tibetben, és ha nem történik semmiféle jelentős fordulat, az elnyomás folytatódni fog. A langyos nemzetközi erőfeszítések nem győzték meg Kínát, hogy vessen véget a tibeti nép szenvedéseinek, és oldja meg a tibeti ügyet a száműzött tibeti vezetőkkel való tárgyalás útján. A megoldás esetében további aggodalmat okoz, hogy a Kínai Népköztársaság befolyása a világra egyre erősebb. Őszentsége a dalai láma kedden többszázezer tibeti meggyilkolásával vádolta Pekinget, és azzal, hogy szülőföldjéből földi poklot csinált.

A fél évszázada bekövetkezett kínai hódítás és a nyomában megszilárdult kommunista elnyomás brutális eszközökkel igyekezett felszámolni a tibetiek önrendelkezését, természeti és kulturális örökségét. Az erőszaknak Kína mai kapitalista fejlődése sem állja útját. Peking most is az alapvető nemzetközi emberi jogi normákat félresöpörve tiporja el egy nép politikai jogait, vallási és kulturális autonómiáját.

Tibet egyedülálló kultúrával rendelkezik. A buddhista etikára épülő tibeti gondolkodásmód a természeti környezetével saját erőforrásait is felélő emberiség számára fontos és értékes. Ennek elsorvasztásával a kínai hatalom az egész Föld és az utánunk jövő generációk örökségét is pusztítja.

Mi magyarok főleg nem nézhetjük részvétlenül a tibetiek szenvedését. Az ő szabadságvágyukat nem sokkal a mi 56-os forradalmunk után ugyanúgy vérbe fojtotta a kommunzmus, mint a mienket. Elnyomatásukat tehát jól ismerjük. Lelekileg hasonlóan érezünk mi is. Ők azonban fizikálisan is teljes egészében megélik a Magyarországi 50-es éveket, a szabadságharcosok kivégzései ott most is mindennaposak.

Éppen ezért minden jóérzésű embernek - a mindennapi gondok mellett -, lehetőségéhez mérten emberi kötelessége, hogy:

• valamennyi kínai-magyar kétoldalú politikai, gazdasági, sport- és kulturális diplomáciai érintkezés során határozottan ítéljék el a kínai emberi jogi jogsértéseket;
• kezdeményezzék nemzetközi fórumokon ENSZ-megfigyelők küldését a tibetiek lakta kínai területekre!
• bojkottálja a kínai termékeket
• ne vegyen részt kínai sport rendezvényeken, és eseményeken sem

Szolidaritásunkat és együttérzésünket a vörös kínai hatalom által meggyalázott, elnyomott tibeti sorstársaink irányába ezzel a képpel szeretnénk kifejezni. Veletek vagyunk!

Felhasznált irodalom: itt