Emlékezni kell!

Február 25-e van. Szerda és munkanap. Emberek fölkelnek, dolgoznak, bevásárolnak, hazamennek, tesznek-vesznek, lefekszenek. Csak egy szerda ez az átlagnak, semmi egyéb. Legtöbben azt sem tudják, mire emlékezünk február 25-én, pedig nagyon kellene. Híre sincs ennek a napnak a fősodratúban, csupán elvétve a jobboldali, radikális oldalakon. Április 16-áról mindenki tudja, hogy minek az emléknapja. Ha nem tudja, úgyis megtudja az aznapi sajtóból.

Február 25-én aligha tapasztalhatunk ilyet. Keresgéljünk csak az interneten.
Pedig közel 100 millió (azaz egyszáz millió) halálos áldozat azt hiszem megérdemli azt, emlékezzünk rájuk és gyújtsunk értük egy gyertyát.

Én megtettem, de vajon megtette-e más is? Olyanok, akik nem dafke, vagy érintettség okán égetik a gyertyát, hanem azok akik egyébként más ünnepeken könnyekig meghatódva érzik saját lelkükön a bűntudat terhét. Ezzel nem akarnak szembenézni az emberek. A hatalom prominensei nem akarják, hogy szembenézzenek vele!

A Szovjetunióban 20. millió, Kínában 45. és 72. millió között, Kambodzsában, Vietnamban, Észak Koreában 4.3. és 5 millió között, Afrikában 1.7 millió, Afganisztánban 1.5 millió, kelet Európában 1. millió, Latin Amerikában 150, 000. A fentiek alapján a kommunizmus áldozatainak összesített létszáma 73. millió lélek. A kommunizmus áldozatainak számát, azonban sokan száz millióra becsülik. A fenti számok nem a háborúkban elesettek számára vonatkoznak. Az áldozatok túlnyomó többsége a módszeresen megszervezett Gulág típusú haláltáborokban, és az úgynevezett ideológiai átnevelési gyűjtőtáborokban vesztette életét. Ezek közül nagyon sokat készakarva halálra éheztettek.
(A Kommunizmus Fekete Könyve, Nagyvilág Kiadó, 2000)

Miért változhatott olyanná a világ, hogy a földgolyó egyharmadát elárasztotta, fogságban tartotta egy rendszer, amely első pillanattól azt hirdette magáról: gyilkolni fog! Hogy volt ez lehetséges? Miért hagyhatta ezt az ember? Miért nem volt elég erős, hogy ellenálljon? Riasztó nehézségű a kérdés, de a válasz egyszerű: Véget ért egy világháború, a tömegek kilátástalanságban vergődtek, rettegtek a bizonytalanság pusztító apátiájától, ez pedig szabad utat engedett egy olyan rendszer kiteljesedésének, mely a sárba tiport ember felé nyújtotta erős és dolgos kezét, de valójában a torkát készült megragadni, s nem engedte el, ameddig az meg nem fulladt és vissza nem zuhant a sárba, arccal előre. Cérnaszálak után kapkodtak az emberek, s ez érthető, de amit megragadtak az a vörös selyemzsinór volt.

A Köztársasági Elnök pár éve kijelentette, hogy semmilyen értelemben nincs folytonosság a kommunizmus és a mostani rendszer között. Érdekes meglátás ez egy jogász, főleg egy alkotmányjogász részéről. De érdekes meglátás azért is, mert a Magyar Köztársaság maga rögzítette, hogy jogutódja a Magyar Népköztársaságnak. Szóval mi ez, ha nem folytonosság? És, ha van folytonosság, akkor egyaránt örökösei vagyunk a kommunisták áldozatainak és a kommunistáknak is. És éppen ez az, amivel nem akarnak egyesek szembe nézni, szembesíteni...

Sokaknak ártana, ha a népben tudatosulna a tény: az MSZP kormányozza Magyarországot. Az a jogutód MSZP, amelynek elődje a magyarországi kommunista diktatúra egypárt-rendszerének zsarnoki uralkodója volt, az a párt, amely sokak életéért felelős. És ma ők is emlékeznek. Koszorúznak, miegymás...

De mire is emlékeznek a kommunizmus áldozatainak emléknapján? A kommunisták (azaz az MSZP elődei) által elkövetett gazságokra. Tessék mondani, akkor mégis mire emlékezik kegyelettel az MSZP? Nyilván saját elődjének gazságaira...

A jóérzésű istenadtának pedig forog a gyomra.

Elhazudott rendszerváltás, privatizáció, a kárpótlások elfelejtése, vörösből rózsaszín. Mert feltűnt a porondon a "rendszerváltó" SZDSZ. És ezzel a történelem részben, megismételte önmagát. Ötven évnyi elnyomatás és kizsákmányolás után, harminchárom évvel a vérbe fojtott forradalom után, megint változtatni akartak az emberek. Cérnaszálak után kapkodva keresték a szabadságot és megragadtak a rózsaszín selyemzsinórt. Kitört a kapitalizmus és most sokan újra a diktatúrába vágyódnak vissza. Kiépült a demokrácia díszlete, négyévente választunk, nem lőnek agyon ha leírom ezen sorokat, megvásárolhatom a külföldi termékeket. Ellenben a négyévenkénti szavazáson nincs választási alternatíva, adott két párt, oszt' jó napot. Érdekeik ugyanazok, felelősségük a jelenlegi helyzetért ugyanakkora. Jelen soraimért bár agyon nem lőnek, súlyosan meghurcolhatnak miattuk, derékba törhetik az életem, utánam nyúlhatnak. Vehetek gén kezelt spanyol almát, mellaminos kínai tejet, tudja Isten, honnani Teszkós kenyeret, némi egértetemmel kiegészítve. Magyar termék sehol, vagy horror összegben, az áldásos és dicsőített globalizáció tönkretette a magyar gazdaságot, ipart, tökéletesen kiszolgáltattuk magunkat a külföldi tőkének.

Nos, akkor mi változott? Mivel jobb az, ami most van? Csöbörből vödörbe, csömörből vödörbe, csöbörből csöbörbe, csömörből csömörbe. Levetettük rabláncainkat, hogy felrakjunk helyettük egy újat. Ez történt...

Azok, akik életüket adták a szabadságért, akiket meggyilkoltak forognak a sírjaikban. Senki nem tud róluk, senkit nem érdekel az ő áldozatuk. Kitört a rabszabadság és azt sem tudjuk mire emlékszünk február 25-én. Családjukat nem érte kárpótlás. Más családokat igen, azokat viszont sokszoros. Róluk mindent lehet tudni... de a kommunizmus áldozatairól alig hallani.

"Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat -, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a Magyar Nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket". (Idézet: Wittner Mária 1956-os – a mai hóhéraink elődei által halálra ítélt- 2001. február 25-én, a parlamentben elhangozott szavai, a kommunizmus áldozatainak emléknapján.)

A ma hóhérai pedig röhögnek azokon, akik erkölcsi hullák helyett szabadságért kiáltanak. Mert hát elvileg szabadság van. Internacionális, nyugati demokrácia, ahol mindenki egyenlő. Persze vannak egyenlőbbek. Ötven éve is voltak. Akkor a nép vezéreinek hívták őket, most a köznyelv internáciknak. Most - vagy még mindig - ők ülnek a nyakunkon, s ideje megszabadulni tőlük. Ennyivel tartozunk annak a sok százezer embernek, akik az utolsó perceikben, a tarkón lövetés előtt bíztak a majdani igazságszolgáltatásban.

Ezzel tartozunk annak a sok millió áldozatnak, akik utolsó perceikben megátkozták ezeket az internáci szörnyetegeket, kik annak idején, golyóval, éheztetéssel, veréssel, és sok más kifinomult módszerrel és eszközzel több generációt nyomorítottak meg világszerte.

Ezért kell nekünk, most, eltakarítani ezt az internáci szemetet, amely ma is, hasonló céloktól vezérelve arra készül, hogy az utolsó, a kegyelemdöfést megadja a Magyar Nemzetnek. Ezért kell emlékeznünk arra, hogy mit tettek elődjeikkel, hogy ne feledjük el mit tettek elődjeinkkel, hogy jusson eszünkbe kikkel állunk szemben még ma is. Emlékezzünk őseinkre, gyújtsunk ma értük egy gyertyát és tegyük fel magunknak a kérdést: Hagyjuk, hogy így legyen?
Soha többé kommunizmust!

(Részletek: ERF Szurdokpüspökin elhangzott február 25-i beszédéből)